November 25., Péntek

Beni hangja visszajött, és a láza is lement, úgyhogy engedélyt kaptam a látogatásra. Kicsit izgultam, mert még sosem jártam nála, de Lisette próbált megnyugtatni. Az utolsó órára végre sikerült elhinnem, hogy nem lesz ott semmi különleges. Csak egy sima szoba, pont olyan, mint a bátyámé. (Vagyis remélem, hogy nem, mert az nagyon rumlis!)
Egyedül vágtam neki sötét, ködös utcáknak, és reménykedtem benne, hogy megtalálom a házukat. Elvileg tudom melyikben laknak, mert már hoztuk haza Benit, de most még az utcát se leltem meg. Egy sarkon megálltam, de a táblán szereplő név láttán elkerekedett a szemem. Ilyen utcáról még nem is hallottam! Senki sem volt a környéken, hogy útbaigazítást kérjek, ezért inkább telefonáltam.
--Szia. Merre vagy? --vette fel a barátom már első csörgésre.
--Hát... azt hiszem kicsit eltévedtem.
--Ó! Látsz valahol táblát?
--Igen --feleltem, majd felolvastam az utca nevét.
--Huh, az elég messze van. Hogy kerültél te oda? --Beni hangján lehetett érezni, hogy viccesnek találta a dolgot. 

--Köd van, na!
--Oké, figyelj. Fordulj vissza, és most nézd meg az összes utca nevét! --adta ki az utasítást. --Kábé olyan tíz utca múlva hívj fel megint, jó?
Úgy tettem, ahogy mondta, és a második hívás után nem sokkal elértem az utcájukat. Igazából észre se vettem, hogy ennyit mentem a sulitól, de ráfogtam arra, hogy nagyon elgondolkodtam. Szinte megkönnyebbültem, mikor végre megláttam a házukat. Kissé fáradtan, de mosolyogva nyomtam meg a csengőt, majd illedelmesen üdvözöltem Beni anyukáját, aki rögtön a fia szobájához vezetett.
--Szia! --kopogtam kettőt az ajtón, majd benyitottam.
Talán furcsán fog hangzani, de először nem a barátomat, hanem a szobát vettem szemügyre. Mert ilyet én még nem láttam! A falnak kékesszürke színe van, a bútorok ezzel szemben sötétkékek, vagy legalábbis sötét színűek. Ettől eltekintve a szoba barátságosan festett: az ajtónál közvetlenül ott van az íróasztal, mellette a sarokban az ágy, két oldalt különböző szekrények vannak, az ajtóval szembeni falon pedig egy hatalmas ablak, előtte egy kétszemélyes kis kanapé. Azon nem lepődtem meg, hogy a tankönyveken és képregényeken kívül más olvasnivalója nincs is, de a tévé hiánya azért feltűnt.
--Végre ideértél! --ült fel Beni az ágyában. Az arca sápadt volt, a szemei alatt meg fekete karikák voltak. Elgondolkodtam rajta, hogyha mostanra már sokat javult, akkor milyen lehetett, mikor a legbetegebb volt?
Csak az arcára adtam puszit, nehogy elkapjak tőle valamit, de látszólag nem bánta. Szemei most nem a láztól csillogtak, hanem az örömtől, hogy végre láthat. Mert van, amit nem lehet helyettesíteni Skype-pal vagy telefonálással.
--Ülj le! --kérte, és megpaskolta az ágyat maga mellett. Leültem a szélére, majd megkérdeztem, hogy érzi magát. --Egész jól, hétfőn már biztos megyek. Nem hagyhatom ki a táncpróbát, hisz nemsokára előadás --mosolygott rám, nekem meg összerándult a gyomrom. Igen, az előadás vészesen közeleg, én meg kezdem úgy érezni, hogy képtelen leszek megcsinálni. Folyton olyan rémképeket látok, hogy elrontom a koreográfiát, és mindenki miatt fog égni. --Veled mi újság? Mesélj, milyen napod volt?
Gyorsan végig gondoltam, hogy mi is történt velem aznap.
Reggel irodalmon a Bibliáról beszélgettünk, nem volt semmi extra. Aztán második órában Tomi végig aludt (az első padban!), amitől Mrs Duncan kiakadt, és három (!) oldalnyi házit adott, ráadásul az egyik feladattípust nem is gyakoroltuk, mert elment az idő a kiabálással. Szünetben persze záporoztak a "szebbnél-szebb" jelzők Tomira, de őt nem igazán érdekelte a dolog. Azt hiszem ő most éli a lázadó korszakát.
Spanyolon Szabinával értékeltük a csoportba járó fiúkat egytől-tízig (jó, van barátom, de ezt úgyis csak viccből csináltuk), aminek az lett a következménye, hogy nem hallottuk a tanár kérdéseit, így égtünk egy sort, mikor minket szólított fel. Aztán mikor elismételte mit mondott, mindketten tágra nyílt szemekkel bámultunk. Talán néha oda kéne figyelnünk órán, és akkor nem lennénk ennyire sötétek spanyolból, de mindegy.           
A nap legjobb órája a kultúra volt, még Almássy Réka tanárnő személye se tudta elrontani. Különböző országok hírességeit kellett írni, és az nyert aki a minden kategóriába (országokhoz) legalább tízet írt. Hogy mi lett volna a nyeremény, az nem derült ki, mivel senki se tudott finn híres embert írni Ericen kívül. :)
Tesin a csarnokban kezdtük el a felemás korlát gyakorlását, de azt inkább próbálom elfelejteni. Sokkot kaptam.
Utolsó órám angol volt, azon a héten tanult új szavakból írtunk dolgozatot, majd óra végéig arról beszéltünk, hogyan is kell felépíteni egy rendes fogalmazást, és mik azok a kifejezések, amiket érdemes használni (azt hiszem az ofő kérte meg Miss Bone-t, hogy ez legyen a téma).
Ezen kívül még annyi történt, hogy az egyik szünetben a lányokkal megbeszéltük ki mit csinál hétvégén (a holnapi mozinapon kívül), egy másikban pedig a vécében fültanúja voltam, hogy Aida a legújabb pasijáról áradozik, aki szintén modell, és egy fotózáson találkoztak. Egy élmény volt.
Végül ránéztem Benire, és megvontam a vállam.
--Nem volt semmi különleges ma. Leszámítva azt, hogy reggel Patrik a Subway felé ment, így onnan volt tízóraim.
--Tényleg, mondtad, hogy kocsit kapott. És milyen érzés, hogy fuvaroznak? --kérdezte.
--Szuper. Meg tudnám szokni --nevettem fel. --De egyszer minden jónak vége: Patrik nemsokára korábban jár majd be, úgyhogy vagy én is ötkor kelek, vagy marad a gyaloglás.
Fél hétig beszélgettünk, akkor telefonált anya, hogy úton van értem. Beni látszólag el is fáradt, úgy kellett visszanyomnom az ágyba, hogy ne kísérjen ki. A búcsúzás is csak puszi volt meg ölelés. Szerintem már mindketten várjuk, hogy teljesen felépüljön, és újra csókolózhassunk. :)
Otthon megmutattam anyáéknak az ellenőrzőmet, majd megemlítettem, hogy holnap elmennék moziba a lányokkal. Mindketten a kis füzetet tanulmányozták, majd elégedetten bólintottak, és elengedtek. Skype-on rögtön konferenciahívást kezdeményeztem, majd a csajokkal együtt örültünk annak, hogy mindenki jöhet.       

Hay niebla.