November 11., Péntek

Túléltük (túléltem) a suli első hetét, és ennek örömére meghoztam az újat. :)

Egy kis háttérinfó: Lisette kutyája az enyémről kapta a nevét. :)

Ez a nap! Olyan rossz, hogy nem tudok semmit róla. Csak remélni tudom, hogy nem direkt csinálja. Szóval reggel kezdődött...
Kilépve a kapun fázni kezdtem, és mivel nem láttam Márkot, gyorsan vissza futottam felvenni valami melegebb cuccot. A család többi tagja már rég elment, és bevallom, én is késésben voltam egy picit. És mégse állt senki a kapunkban. Hiába néztem körül, sehol senki. Hiába csörgettem meg Márkot, nem volt bekapcsolva a telója. Forgolódtam a járdán, nem tudtam mit kéne csinálnom.
Az utca túloldalán épp akkor lépett ki a házból Márkék házvezetőnője az ikrekkel. Gyorsan átfutottam hozzájuk.
--Jó reggelt! Márk már elment?
--Szia! Ó, nem, ma nem megy iskolába --rázta a fejét a nő. Talán ötven éves lehet? Vagy talán kicsit több, csak így ránézésre gondoltam. --Megbetegedett. 
--Rendben, akkor köszönöm.
Meglepődtem, hogy Márk beteg. Bár szó, ami szó, tegnap tényleg furán viselkedett. Talán már akkor se volt jól. Azért az kicsit bánt, hogy nem szólt. Se egy SMS-t nem küldött, nem is hívott, de még neten se írt. Szomorúan siettem a suliba, de így is késtem pár percet. Szerencsére az ofő nem írt be a naplóba.
--Minden rendben? --súgta oda Eric, miközben Kelemen a névsort fürkészve próbálta kiválasztani a felelőt.
Megvontam a vállam. Erre mit lehet válaszolni? Egyik felem boldog és izgatott volt a randi miatt, a másik felem pedig aggódott Márkért. Komoly baja lehet? Miért nem hívott? Ezer, meg ezer kérdés kavargott bennem, de muszáj volt kizárnom őket, mert az ofő becsukta a naplót.
--Mel! Gyere felelni! --invitált a táblához.
Tegnap este átnéztem az anyagot, úgyhogy rémlett egy-két dolog. Arra a kevés tudásomra építve összehordtam mindenfélét, amivel végül sikerült meggyőznöm a tanár urat, így kaptam egy négyest. Ettől kicsit jobb kedvem lett, és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem foglalkozok most Márkkal, majd délután átnézek hozzá a leckével.
Matekon dolgozatot írtunk a függvényekből. Egész jól ment. Igazából itt nem számít, hogy az elméletet angolul tanuljuk, mivel minden más olyan, mint a magyarban. Ez a számok nyelve. :)
Harmadik órában hiába vártam Szabinát, nem jött, úgyhogy Leon mellett ültem. Egy spanyol szöveget olvastunk fel, azt hiszem útbaigazítás volt. Két mondat volt az enyém, nagyjából értettem őket, de a fordítással azért pár perc elment. Utánam jött Leon. Szép lassan mondta a szavakat (szerintem még mindig nem tudja biztosan hogy kell kiejteni őket), de hirtelen elhallgatott. A tanár rábámult, és mutogatott a kezével, hogy folytassa.
--Öhm... curva... --mondta halkan, majd kitört belőle a nevetés. Odafordultam, majd én is röhögni kezdtem. Na nem a szó jelentésén, mert az kanyar, hanem a kiejtésén. (Spanyolul ez úgy hangzik, hogy kurva.) 
A többiek is oda-oda lestek felénk, majd mikor leesett nekik a dolog, ők is elmosolyodtak. De visszafogottan kezelték a dolgot, nem úgy, mint az osztálytársaim. Mi tényleg fetrengtünk a padon. Gabó még le is esett a székéről, mire a tanár rácsapott az asztalra.
--Elég lesz! --határozott volt a hangja, az arca meg vörös, amiből rájöttünk, hogy kicsit mérges. --Nincs ebben semmi vicces!
Vettünk néhány mély levegőt, majd folytatódott az óra. Leon mondta magyarul a dolgokat, de természetesen megint nevetni kezdett.
--Jó, elfogyott a türelmem. Leon kifelé! --kiáltotta Szende Gábor.
Ezután csendben voltunk, megmozdulni se mertünk, nem hogy levegőt venni! Azt hiszem még sosem örültünk ennyire a csengő hangjának. Szinte kilöktük egymást az ajtón. Sajnos Leonnal ma már nem találkoztam többet, de a spanyolóra eseményeiről az osztály minden tagja hallott, úgyhogy ez lett a nap sztorija.
Angol után a kapuban találkoztam Lisette-tel, aki hazakísért. Megbeszéltük, hogy ma náluk alszom, és onnan megyek majd a randira. Csak ehhez először össze kellett szednem a cuccaimat. Lis segített a ruha kiválasztásában (több szettet is összeállítottunk, majd holnap döntöm el melyik lesz a befutó). Mellesleg egyedül voltunk otthon, mert anyáék még dolgoztak, Janka pedig kiránduláson volt. Patrikról meg nem tudok semmit, de igazából nem is érdekel. Nem ütöm bele az orrom a dolgaiba. 
--Egy pillanat, átugrom Márkhoz! --közöltem Lisette-tel, mikor már sokadszorra nem sikerült elérnem Márkot telefonon.
Gyors voltam, nem akartam List sokáig egyedül hagyni a házban. Átrohantam az úton, majd  többször is becsöngettem Márkékhoz, de nem jött ki senki. Már indultam volna vissza, mikor Márk apja majdnem elütött kocsival.
--Bocs Mel, jól vagy? --nézett rám aggódva, miután kipattant az autóból.
--Persze, semmi gond --legyintettem. --De... nem tudja véletlenül, hogy hol van Márk? Már többször is kerestem.
--Hmm, szerintem most ment orvoshoz. Mint ha azt mondta volna, hogy délután van rendelés.
--Köszönöm. --Gondolkodtam, hogy mi legyen. Várjam meg? De eszembe jutott Lisette. --Öhm, megmondaná neki, hogy hívjon fel?   
Biztosított róla, hogy szól Márknak, amint hazaér, így nyugodt szívvel mentem vissza. Közben Lis kiválasztott néhány DVD-t, amit szerinte este meg kell néznünk. Jó sok cuccal felpakolva mentünk a buszmegállóhoz. Nem akartunk gyalogolni, és pont szerencsénk volt. Csak tíz percet kellett várnunk a buszra.  
Lisette anyukája nagyon örült nekem, rögtön felajánlotta, hogy készít nekem valami ételt. Hiába mondtam, hogy ettünk nálunk, de csak azért is felsorolt vagy száz fogást. Lis nem győzött bocsánatot kérni miatta. Pedig annyira nem volt vészes, inkább csak mosolyogtam rajta. :)
Még világosban elmentünk sétálni egy közeli parkba/parkos részbe, megsétáltattuk Rockyt. Még nem is írtam, de egyébként imádom Lisék kutyáját! Olyan szép nagy, egészen farkasszerű. Kár, hogy anyáék egy ilyet sose engednének be a házba. :(
Zárásként késő estig filmeket néztünk. Mindenféle előkerült: volt Kill Bill, Step up, HSM (!), meg néhány vígjáték. Azt hiszem fél egykor mondtam azt, hogy most már elég lesz. Nem lehet álmos fejem a randin! 

Igazából egészen addig fel se tűnt egy nem is olyan aprócska részlet. Csak lámpaoltás után, a sötétbe bámulva jelent meg előttem Márk arca. Nem hívott! Most vagy nem szólt neki az apja, vagy nem akart beszélni velem... Próbáltam arra gondolni, hogy az előbbiről van szó, de Márk tényleg került mostanában. És biztosan látta, hogy kerestem már ezerszer. Eléggé elszomorodtam a gondolatra, hogy esetleg ennyire megromlott a barátságunk, de visszafogtam magam. Nem akartam, hogy Lis maghallja a sírásom.

November 10., Csütörtök

Elsőre fel sem ismertem Márkot, ahogy fekete kabátjának kapucniját fejére húzva, a járdát bámulva ácsorgott a kapunkban. 
--Szia! --köszöntem rá.
--Szia --nézett fel mosolyogva. De ez nem az a mosoly volt, amit tőle megszoktam.
--Minden rendben?
--Persze, csak... fáradt vagyok.
Próbáltam hinni neki, de... láttam rajta, hogy valami baja van. Aztán nem erőltettem tovább a dolgot, ha nem akarja elmondani, akkor ne mondja. Csendben sétáltunk, amitől nekem is rossz kedvem lett. De ez tényleg rá nyomta a bélyegét az egész napomra. Csak hallgattam a többieket, ha kérdeztek röviden válaszoltam, néha elmosolyodtam, ennyi.

Két napos hiányzás után ma végre jött az ofő, és megkaptuk a jól megérdemelt szidást.
--Gyerekek! Komolyan nem hiszem el amiket rólatok hallottam! --állt meg a tanári asztal előtt. --Megbeszéltük, hogy jók lesztek, erre mivel várnak a tanárok?! Labdázás kémián, lógás --nézett rám, majd Márkra szúrós szemmel --, a rajzóráról meg ne is beszéljünk!
Mindenki lapított, no nem azért, mert szégyeltük magunkat, hanem próbáltuk azt a látszatot kelteni, hogy mi jók vagyunk. Bennem győzött az igazságérzet, ezért feltettem a kezem, hogy megmagyarázzam a "lógást", de Kelemen leintett.
--Most ne! Majd talán később meghallgatom a véleményeteket. Először kérem az ellenőrzőket. Szeretném összevetni a naplóval.
Erre a kijelentésre elég sokan elsápadtak, mert vannak, akik rendszeresen nem írják be a jegyeket, jópáran nem is hoznak magukkal ellenőrzőt, Gabónak meg nincs is. Azt mondja "véletlenül" kidobta. Véletlenül, na persze.
--Ez meg mi?! --nézett az ofő elkerekedett szemekkel az Emma kezében tartott salátára emlékeztető lapokra.
--Hát az ellenőrzőm!
--EZ?! És miért néz így ki?!
--Beleesett a Balatonba --vonta meg a vállát Emma, mire az Kelemen hitetlenkedve bámult rá.
Hogy miként esett bele az ellenőrző a tóba, az nem derült ki. De igazából nem is érdekelt senkit, mert az egész osztály ezen röhögött. Három embert kivéve: az ofőt, aki nem akarta elhinni, hogy tényleg ez történt; meg Márkot és engem, mert mi csak halványan elmosolyodtunk.
 

Második óra után az angolterem ajtajában ott állt Beni. A héten most először láttam, mivel a hétfői táncot átrakták ma délutánra. Figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, ahogy a táskámba pakoltam, innen tudtam, hogy rám vár. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerülhetett valami őszintére.
--Minden oké? Ugye nem zavarlak? --kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
--Semmi gond --mosolyogtam most már őszintén. Jó érzéssel töltött el, hogy láthattam rajta az aggódást. Aggódott ÉRTEM.
--Akkor oké. Tudod, csak azt akartam kérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem valahová a közeljövőben.
--Randi? --néztem rá érdeklődve.
Közben Márk lépett ki a teremből, és véletlenül nekiment Beninek, aki úgy tett, mintha észre se venné. Én sem szóltam semmit, inkább a partneremre figyeltem.
--De csak ha te is szeretnéd --mondta némi töprengés után. Egyenesen a szemembe nézett, amitől megborzongtam.  
--Hát... még meg kell kérdeznem elengednek-e, de felőlem oké. --Mi?! Mi ütött belém?! Igent mondtam egy randira!!! Most azonnal meg kell találnom List! --Bocsi, de most tesim lesz. Este megbeszéljük, oké?
--Rendben --bólintott, majd el is tűnt a tömegben.
Egy pillanatig még bámultam utána, majd fogtam a cuccomat, és szinte repültem az öltöző irányába. Még időben sikerült beérnem, volt két percem átöltözni. Szerencsére a mai órán fociztunk az udvaron, így zavartalanul tudtunk beszélgetni.
--Azt mondod ez már igazi randi? --kérdezte Lis a kapuból. Ott álltam közvetlenül mellette, mint védő, de ettől függetlenül elég hangosan beszélt.
--Igen, vagyis... én beleegyeztem, hogy az legyen --össze-vissza hablatyoltam mindent, teljesen összezavarodtam. Tényleg igent mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is gondoltam. --Végül is... bajom nem lehet belőle, igaz?
Lis teljesen belemerült a gondolataiba, észre se vette, hogy az Kelly közeledik a labdával. Szerencsére a combját érte a rúgás, így nem sérült meg komolyabban, és gól se lett a helyzetből. Megjelent Németh Attila is, aki rögtön azzal kezdte, hogy "Szabó, mozdulj meg! Oda fogsz fagyni!". Szóval nekiiramodtam, és egy kicsit előrébb mentem. A játék alatt most először, a labda hozzám került. Még párszor odarúgták, majd az egyik passzomból Aida gólt is szerzett. Így nyugodt szívvel tértem vissza Lisette-hez.
--Gondolkodtam, és hát... legyen ahogy te szeretnéd! --szólt mikor odaértem. --Tudod mit gondolok Márkról, de --emelte fel a mutatóujját, mert már kezdtem volna tiltakozni --ez tényleg a te döntésed. Ha te Benit kedveled úgy, akkor hajrá! Majd meglátjuk hogyan sül el a randi.
Végre egy kis időre jó kedvem lett. Örülök, hogy Lis mellettem áll, és nem erőlteti a Márk dolgot.
De a nap többi részére megint komoly arcot vettem fel, ennek leginkább az volt az oka, hogy nem is tudom... Megrémített? Zavart? Hát olyan furcsa volt Márk arckifejezése. Ha lehet, még a reggelinél is komolyabb volt. Gondoltam rá, hogy megkérdezem mi van vele, de mindig kiment valahova. Mintha direkt került volna. De az nem lehet, ugye? Mi oka lenne rá? Végül hagytam az egészet, inkább a dolgozatokra koncentráltam (kémián, fizikán és infón is írtunk).
Táncon aztán Ábel komoly arrcal várt minket.
--Srácok, alig több mint egy hónap, és fellépés. Még sehol sem vagyunk, úgyhogy keményen kell edzenünk.
Kicsit megijesztett minket ezzel a kijelentéssel, úgyhogy mindent beleadtunk a gyakorlás közben. Ismét átvettük a nehezebb részeket külön-külön, majd egyszer az egész műsort eltáncoltuk. Óra végén Ábel megdicsért minket, de azt is mondta, hogy ez nem elég. Lehet, hogy heti két (!) próba lesz. Na, ettől kicsit megrémültünk, de ha így látja jónak, hát legyen.
A suli előtt meglepődve láttam, hogy ma anya jött el értem. Azt tudtam, hogy nem mehetek haza egyedül, mert elég későn ért véget a tánc, és sötét is volt, de azt hittem apa jön. Mindegy, legalább lesz alkalmam megkérdezni anyát a randiról. Jobb így kettesben, mintha az egész család előtt hoznám fel. Patrik biztos kiröhögne. A szülinapi bulim után  normálisan viselkedett, de már visszatért az igazi bátyám: akkor szekál, amikor csak lehet. Mostanában még inkább. Azt hiszem unatkozik, mivel Jeremy nem jött vissza Londonból. Megbetegedett az anyukája, úgyhogy maradt. Egy-két cucca még nálunk van, de szerintem majd elküldjük neki.
--Szia anyu! --ültem be hátra. Csak apa engedi meg, hogy elöl üljek.
--Szia! Milyen napod volt? --nézett rám a visszapillantón keresztül.
--Kicsit nehéz, de túléltem --mosolyodtam el. --Anyu, kérdezhetek valamit?
--Persze, mit szeretnél? --Teljesen nyugodt volt a hangja, csak remélni tudtam, hogy én sem zaklatom fel.
--Tudod, az egyik srác táncról... Beni... elhívott randira --halkan mondtam, de direkt használtam a randi szót, nehogy véletlenül félreértse. Elkerekedett szemmel fordult hátra (már hazaértünk, arra várt, hogy kinyíljon a kapu), láttam rajta az értetlenséget. --Az a vörös hajú srác, aki itt volt a szülinapomon is! --magyaráztam. Látta a képeket (nem mindet...), hátha így rájön kiről beszélek.
--Ó, már tudom! --csillant fel a szeme. --Vele voltál egyszer már moziban is. Persze, elmehetsz. Mikorra terveztétek?
--Azt hiszem hétvégére, szombatra. 
Anya rábólintott, úgyhogy vacsora után rohantam is a szobámba. Rögtön benyomtam a Skype-ot, szerencsére Beni is fent volt. Rám várt. :)
Végül úgy beszéltük meg, hogy a suli előtt találkozunk szombaton délután, mert nem akarta elárulni hova megyünk, azt mondta meglepetés lesz. Hamar el is köszöntem tőle, mivel még nem tanultam. Az sajnos nagyon elhúzódott, így csak reggel tudok Lisette-tel beszélni.
Hullafáradtan dőltem be az ágyamba. Eszembe se jutott Márk...  

Mel nem gondolt Márkra, de Márk sokat gondolt Melre...

November 8., Kedd

Nos, ez után a rész után visszatérek ahhoz a rendszerhez, hogy hétvégén kerül fel új. (A suli miatt.)

Addig is, kerültek fel képek (facebook-on láthattok néhány szereplőt is). 

Remélem, szeptembertől se fogtok elhanyagolni, és ha lesz időtök benéztek majd. :)

--Ó, veled meg mi történt? --pillantott rá a kezemre Márk aggódva.
--Megtámadott a húgom macskája.
--Óó --szája mosolyra húzódott, de idegesen ránéztem, amitől visszafogta magát. --Az nem jó --rázta a fejét komoly arccal, amitől viszont rögtön elnevettem magam.
Ahogy a suli felé sétáltunk, annyira feltámadt a szél, hogy szinte visszafújt minket. Próbáltunk beszélgetni, de kiabálnunk kellett, hogy meghalljuk egymást. Ezért az út nagy részét némán tettük meg, harcoltunk az elemekkel, a széllel és a hideggel. És bármennyire is korán indultunk, pont csengetéskor léptünk be az épületbe. Kifújtuk magunkat, majd mentünk a termünkhöz. Szép nyugodtan. De mikor kinyitottuk az ajtót, megdermedtünk. Az osztályunkban egy csoport végzős ült, a táblánál pedig egy ismeretlen tanárnő magyarázott németül.
--Öhm, elnézést --mondta Márk, mire a tanárnő kérdőn nézett ránk.
--Szerintem nem beszél magyarul --súgtam oda Márknak.
Mindketten a végzősökre néztünk, hátha valaki meg tudja mondani, hol van a mi osztályunk, de ők nem is foglalkoztak velünk. Mindenki bele volt temetkezve a könyvébe vagy a füzetébe, és lázasan írt. A tanárnő még mindig kérdő tekintettel nézett ránk, gondolom arra akart utalni, hogy zavarjuk az óráját. Gyorsan becsuktuk az ajtót, és a folyosón beszélgettünk.
--Szerinted hol vagyunk? --kérdeztem.
--Fogalmam sincs --forgolódott Márk. --De az biztos, hogy Mrs Duncan ki fog akadni.
--Jó, de most mit  csináljunk?!
--Tényleg nem tudom, talán meg kéne kérdezni a titkárságon! 
Felsiettünk az emeletre, ahol az irodák vannak, és bekopogtunk. Nem szólt ki senki, de azért benyitottam. Semmi. Az ajtó zárva volt.
--Mi van, ma szabadságon vannak?! --idegeskedett Márk.
Tovább tanakodtunk, mit kéne csinálni, de végül arra jutottunk, hogy csak akkor találnánk meg a többieket, ha minden terembe egyesével benéznénk. De persze ezt nem vállaltuk, mert azért elég nagy a suli. Úgyhogy leültünk a lépcsőre, és vártunk. Csak kicsengetéskor pattantunk fel, és nézelődtünk, hátha felismerünk valakit. Visszamentünk a termünkhöz is, de ott még mindig a végzősök voltak.
--Menjünk a tanárihoz, Carl úgyis onnan megy majd órára!
És hála az égnek, ez végre bejött. Amint megláttuk a földrajztanárunkat, rögtön letámadtuk, és elmeséltük neki, hogy mi történt velünk. Ő csendben végig hallgatott minket, majd elkezdett nevetni.
--Semmi gond. Várjatok meg itt, máris hozom a naplót --mosolygott ránk.
Szóval csodák csodája, de meglettek a többiek. Mint kiderült, a legfelső emeletre költöztünk egy időre (a pontos okát senki se tudja). Ebben a teremben három sorban voltak összetolva a padok, nem úgy mint nálunk. A következőképpen ültek a többiek: legelöl Ivana-Aida, egy üres pad, majd Stella-Ági-Kelly-Emma; középen Eric-Áron-Louis-Matt-Tomi-Gabó, és leghátul Leon-Rafi-Paloma-Mono-Lisette. Márk Leon, én pedig Lisette mellé ültem le.
Órán gyors tempóban haladtunk, így csak szünetben jutott időm arra, hogy mindent elmeséljek Lisnek. Szinte hadarnom kellett, hogy minden beleférjen, és az angolt se késsem le.
--Hát... --nyitotta volna a száját Lisette, de lepisszegtem.
--Most ne! Két perc múlva csengetnek. Majd irodalom előtt, oké? --kérdeztem, mire a barátnőm csak keserűen bólintott.
A folyosón elkaptam Gabó pulcsijának az ujját, mivel egyedül őt vettem észre. Az érintésemre a volt osztálytársam odafordult, majd egy dühös pillantást vetett a kezemre.
--Ó, bocsi! Hozzá se nyúltam. --Nem gondoltam volna, hogy ennyire félti azt a pulcsit. --Hol lesz angol?
--Ma a könyvtárban. Legalábbis a többiek oda mentek --vonta meg a vállát.
--Siessünk! --Már megint a csengő. Ma már elég sokszor meggyűlt vele a bajom.  
Szerencsére most időben ott voltunk, a tanárnő csak utánunk érkezett. A mai órán csak elméletet vettünk, pontosabban a feltételes mód három fajtáját. Kicsit nehéz megkülönböztetni őket, de gyakorlással biztos belejövök majd. Angol után a csoportunk együtt kereste az osztály másik felét, akik, mint kiderült, már visszatértek a saját termünkbe. Komolyan mondom, annyit még életemben nem lépcsőztem, mint ma!
--Szóval... --támadott le rögtön Lisette.
--Itt vagyok, mondhatod mi a véleményed! -sóhajtottam.
--Hát szerintem... mivel kettesben voltatok... ez jó alkalom lett volna, hogy rákérdezz a dologra!
--Lis!
--Mi az? Te nem is gondoltál rá? --meresztette rám a szemeit.
Csak megráztam a fejem, és ott hagytam. Közben azért mosolyogtam, nehogy azt higgye tényleg megsértődtem.
Már óra előtt mindenki síri csendben ült a helyén, vártuk a tanárt - és vele együtt a letolást a tegnapi miatt. De hiába telt el már húsz perc is, az ofő csak nem jött. Óvatosan forgolódni kezdtünk, és suttogva találgattuk, hogy hol lehet. Ivana később elment a tanáriba, de ott azt mondták, most már nem küldenek helyettesítő tanárt, legyünk csendben. Azt persze nem közölték, hol van Kelemen.    
A lyukasóra hangulat annyira eluralkodott rajtunk, hogy még rajzon se tudtunk nyugton maradni. Mikor Takács tanárnő bejött, mi még javában ettünk, zenét hallgattunk, és kiabáltunk. Arról ne is beszéljünk, hogy senki se ült a helyén. Mivel Csongi nincs, így én átmentem Lisette-hez, a helyemre pedig oda cuccolt Áron. Persze a többiek is mind átültek valahova, így végül teljes volt a kavarodás.
--Csend legyen! --kiálltotta el magát a tanárnő egy negyed óra után. Rejtély hogy bírta ki addig. --Óra van, ha nem tudnátok! És hogy ültök?! Azt hittem fiú-lány párok vannak! Na meg ez a sok szemét! Mit képzeltek, hol vagytok?! 

Csendben hallgattuk a kiabálást, de amikor benyitott egy másik tanár, hogy megkérdezze mi a gond, rögtön nevetésben törtünk ki. De annyira, hogy nem lehetett csitítani minket. Ennek az lett a vége, hogy Takács tanárnő kirohant a teremből.
--Nem vagytok normálisak! --pattant fel Ivana.
Akkor nem foglalkoztunk vele, de informatika órán rájöttünk, hogy igaza volt. Ezzel a viselkedésünkkel csak azt értük el, hogy Takács második óráján dolgozatot írtunk. (Nem is akármilyet....)
A spanyol viszonylag nyugisan telt, óra után siettem a kapuhoz, hogy Lisette ne várjon túl sokat. Még tegnap este megbeszéltük, hogy ma átjön, és együtt tanulunk.
Végül tanulás az nem sok volt, de szerencsére a Márk témát is jegeltük. Helyette Lis hozta a fényképezőgépét, úgyhogy az udvaron fotóztunk. Én voltam az asszisztens. :)
Elég sokat voltunk kint, már majdnem halálra fagytunk, mikor anya szólt, hogy csinált nekünk forrócsokit. Na, az életet mentett.   

November 7., Hétfő

A szavazás alapján szerintetek egyértelműen Márk csókolta meg Melt. Nos, ha így is volt, Mel erre akkor se jönne rá, ha a válasz ott lenne az orra előtt. Ja, már ott van. ;)

Amint Almássy Réka belépett a terembe, rögtön tudtuk, hogy fontos mondandója van számunkra. Láttuk az arcán, túlságosan komoly volt.
--Gyerekek! Nem tudom felfogni, hogy lehet ennyire rossz a helyesírásotok! Kilencedikben már illik tudni, hogy írnak egy olyan egyszerű szót, mint például szajkó vagy bagoly! --csapott le egy köteg papírt a tanári asztalra. Nem ismertem fel őket, ebből pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ez megint egy olyan doga, amit pótolnom kell. --Ez már tényleg hihetetlen! Remélem tudjátok, hogy ez komoly következményeket von maga után. Mostantól minden órán tollbamondást írunk, és mindenki a padtársáét fogja kijavítani!
Remek. Pont erre volt szükségünk a szünet utáni első órán. Ma már rögtön írtunk, és hát ez tollbamondásom nagyon rosszul sikerült. Ráadásul Márk (ezen az órán ő ül mellettem) nem talált benne egy hibát sem (!), én is csak kettőt az övében, erre a tanárnő mindkettőnknek egyest adott. Miután ő átnézte a lapokat szinte az egész szöveget aláhúzta pirossal. Rejtély hogy lehetünk ennyire sötétek a helyesíráshoz. Pedig nekem általánosban egész jól ment.
Később a saját termünkben odamentem Lisette-hez (Csongor beteg), aki azóta, hogy beszéltem neki a csókról, szinte állandóan célozgat Márkra. Ha ez még nem lenne elég, elmondta a dolgot Palomának és Monónak is. És tudniillik, ez utóbbi eleve megvan róla győződve, hogy Márk szerelmes, így ez csak olaj volt a tűzre. Én meg végig hallgatom, majd lehűtöm őket újra és újra. Csak idők kérdése, és maguk mellé állítják Palomát is. Még szerencse, hogy ő mostanában el van foglalva Rafival, így még nem osztotta meg velem a véleményét. De tényleg csak idők kérdése. Maximum egy hetem van hátra a közös "támadásig".
Igazából nem is értem mit várnak tőlem. Álljak Márk elé, és kérdezzek rá a dologra? Mert az biztos nem fog bekövetkezni. Ha nem ő volt, akkor égnék, de nagyon. Vagy elsüllyednék szégyenemben. Azzal se kereshetem meg, hogy most akkor szerelmes-e belém. Az úgy hangzana, mintha én is szeretném őt. Ami nem igaz, legalábbis eddig csak barátként kezeltem. És nem tudom, hogy szeretnék-e többet. Úgy talán... túl bonyolult lenne minden. Én Leont szeretem. És ott van Beni is. Muszáj lesz kezdenem vele valamit, tuti, hogy visszajelzést vár tőlem. Ajj, utálom, hogy ennyire nehéz helyzetben vagyok!
Egy dolog van, ami minden gondomat elűzi: a duplatesi. Ilyenkor fáradság és fájdalom tölti ki az egész testemet. Természetesen ma sem volt ez másképp. A hidegre való tekintettel a csarnokban lettünk volna, de a fiúknak ma osztályzás volt talajtornából, így Németh Attilának mást kellett kitalálnia. Hogy mi volt az a más? Az úszás.
Mikor bejelentette, hogy szedjük elő a szekrényeinkből a fürdőruhát, és vonuljunk át a sportközpontba, jópár lány ereiben megfagyott a vér. Minden oldalról ideges suttogásokat hallottam.
--Neeeee, ezt nem hiszem el! A fürdősapitól teljesen szét fog jönni a fonatom! Anya egész reggel azt készítette --bosszankodott Kelly.
--Úristen, nem borotváltam le a lábam! Hogy fogok kinézni?! --forgolódott Emma idegesen.
--Mi lesz a sminkemmel?! Végig fog folyni az arcomon! --Aidának ez volt a legnagyobb gondja.
--Utálom a fürdőruhát. Hülyén nézek ki benne --suttogta maga elé Stella.
Én a magam részéről teljesen nyugodt voltam. Ahonnan kellett leszedtem a szőrt, a hajamat ma reggel pont nem vasaltam ki, és kisminkelve se vagyok. Az alakommal is tökéletesen meg vagyok elégedve. Nem vagyok nádszálvékony, de ez nem olyan nagy gond. Szerintem ez  így sokkal nőiesebb.
Az órát végül mindenki túlélte, és leleményesen megoldották a problémáikat. Ahogy előre sejtettem, tényleg nem kellett félteni őket. Épp ezért vagyunk lányok. ;)

Kémián hosszú idő óta először megint balhé volt. A fiúknak csak egy tesijük volt, és tele voltak energiával. Leonnál volt egy kicsi labda, és kitalálták, hogy azt fogják dobálni egymás között. Ma Mrs Duncan kivételesen sokat írt a táblára, így olyankor passzolgattak, mikor elfordult. Eddig rendben is lett volna a dolog, csak hát Rafi túl nagyot dobott, és a falon pattant a labda, elég nagy zajjal.
--Mi volt ez? --fordult meg a tanárnő. --Ki csinálta?
A kérdésre csak értetlenül néztünk körbe, úgy tettünk, mintha nem tudnánk miről van szó. Csak két olyan ember van az osztályban, aki beárulhatta volna a fiúkat: Aida vagy Ivana, de most mindketten mással voltak elfoglalva. Azt hiszem újságot olvastak.
--Mire gondol tanárnő? --pislogott ártatlanul Eric. A szőke haj + kék szem + ártatlan nézés kombináció egészen angyali külsőt kölcsönöz neki, aminek minden felnőtt bedől. Ő a mi titkos fegyverünk. :)
Ettől még a játék természetesen nem állt meg. A srácok végre belejöttek, és nem céloztak rossz felé, nem ejtették el a labdát. De tíz perccel az óra vége előtt Márkhoz dobták, aki nem figyelt rendesen, és meg is történt a baj. Leon játéka a terem padlóján landolt, a tanári asztal mellett. A tanárnő rögtön kiszúrta, úgyhogy az az utolsó pár perc kiabálással telt. Szinte biztos, hogy ezt holnap az osztályfőnök is megemlíti majd.
Csengetéskor mind egyszerre rohantunk ki a teremből, mert nem volt Szép Viktória, így ének se. A folyosón még gyorsan felkötöttem a rózsaszín sálamat, amit Olaszországban vettem az egyik nyaralás alkalmával. Egyébként az új, szürke szövetkabátom volt rajtam, aminek dupla sorban vannak az elején a gombjai. Anyáék hozták nekem szülinapomra. Azt mondják Londonban nagy divat, most mindenki ilyet hord.
Elköszöntem a többiektől, aztán apa a kapuban vett fel. Csak délelőtt dolgozott, hogy suli után mehessünk az állatorvoshoz. A szüleim igazából nincsenek oda az állatokért, nem is akarták, hogy tartsunk, de Janka a mamáéknál beleszeretett egy apró cirmos cicusba, akit magával is hozott. Nem nagyon vitáztak a dolgon, hisz ez mégiscsak egy macska, nincs vele annyi gond, mint egy kutyával. Hát... most még talán nincs, de később ki tudja mi lesz. Úgyhogy vittük is Cirmost (ez lett a neve) az első vizsgálatra. Sajnos kiderült, hogy nincs oda az orvosért, és mivel én fogtam, így az én kezemet karmolta össze. Mondhatom, gyönyörűen néz ki. És annyira fáj, hogy szinte ég. :(

Cirmos

November 4., Péntek

Életem legjobb szülinapi bulija után ma jöhetett életem legfárasztóbb takarítása. Először összeszedtem a szemetet (több műanyag poharat és tányért találtam, mint ahányan voltunk), felmostam, törölgettem, rendet raktam, végül pedig előszedtem minden értékes cuccot anyáék szobájából, ahová óvatosságból beraktam őket. Nem volt könnyű dolgom, az egész földszint úgy nézett ki, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. Patriknak persze esze ágában se volt segíteni, randira ment Laurával. Sajnos Márk se tudott átjönni, valamilyen programja volt. Szerencsére kora délutánra végeztem is, úgyhogy ebéd után felmentem a szobámba, hogy kibontsam az ajándékaimat (tegnap nem engedték a többiek).
Az arcomon széles mosoly terült el, miközben a csomagolópapír mellé tűzött rövid üzeneteket olvasgattam. Mindenki írt egy-két kedves szót, vagy valami vicceset. Az ajándékoknak nagyon örültem, kaptam bögrét (Paloma), idézetes könyvet (Áron), és még hasonló apróságokat.
De a legjobban mégis Márk ajándéka tetszett. Egy ezüst láncot kaptam medállal. Nem tudom leírni pontosan hogy néz ki, de gyönyörű. Azt hiszem bilincs formájú. (?) Ez mellett is volt egy apró üzenet: A medál párját megtekintheted a nap 24 órájában a nyakamban. Márk   
Miután megnéztem az ajándékokat, és mindenkinek üzentem egy "Köszi"-t, gondoltam ideje lesz rendezni magamban a dolgokat. Végtére is most már tizenöt éves vagyok. Talán eddig tetszett minden második srác, aki szembejött velem az utcán, de hát azoknak a fele nem is volt komoly dolog! Most már tényleg ki kéne szűrnöm melyik is az igazán komoly. (És akkor talán arra is rájövök ki csókolt meg.)
Szóval, először az osztálytársak. Nagyjából most már ismerem őket.
Ericet kedvelem, de csak mint barátot. Elsőre tényleg helyesnek tűnt, de ő még kívül-belül olyan kisfiús! Ez nekem annyira nem jön be.
Rafi. Ő tényleg olyan, mint a legtöbb latin vérű srác. Fekete haj, kreol bőr, éles arcvonások. És maga a személyisége is: energikus, folyton viccelődik. Nagyon örülök, hogy Palomával jár. Szép párt alkotnak. 
Nem érdekel mit mondanak mások, de Márkkal csak barátok vagyunk. Bár be kell vallanom, a sötétbarna, kuszán álló tincseibe legszívesebben belemarkolnék; és olyan nagy kutyaszemei vannak... az a gesztenyebarna szempár mindig oda vonzza a tekintetem. Annyira imádom, hogy rá mindig lehet számítani! Bármiről tudok vele beszélni, és tényleg kérés nélkül is segít. Szeretem, de csak barátként. És tényleg nem érdekel mit "látnak" (hah), és gondolnak mások.
Ott van még Áron, aki bár nem az esetem (úgy hordja a haját, mint a katonák!), de elismerem, hogy kedves gyerek. Önzetlenül segít mindenkinek. Értem miért tetszik annyira Lisnek. (A dolognak biztos köze van ahhoz is, hogy mindig jókedvű, és mosolyog.)
És Leon. Ez a tipikus meglátni és megszeretni helyzet. Tényleg nem tudom kiverni a fejemből. Tetszik a zselézett haja, az a magabiztos, amerikai stílusa... imádom úgy ahogy van! Mindig más ruhát visel, egyik nap még ingben van, de másnap már együtteses pólóban. De minden remekül áll neki. Még mielőtt azt hinné valaki, természetesen ő sem tökéletes. Látszik, hogy nem ártana, ha fogszabályzót viselne, a szemöldökét meg kicsit ritkítani kellene. De én nem veszek bele a részletekbe, az összhatás a lényeg, az pedig tízes.  
Akiket osztályon kívül ismertem meg, hát Jeremy és Beni. Az előbbi reménytelen eset, amúgy is csak elsőre találtam helyesnek. Az arcán minden erős kontrasztot alkot mindennel, egyedül a haja néz ki jól. (Bár mióta levágatta, már az sem.) Ő egy angol srác, azok pedig tapasztalataim alapján ritkán helyesek.
Beni meg... nehéz eset. A vörös haja, és a finom szeplői olyan különlegessé teszik. A vele töltött mozizás közben remekül éreztem magam, és az is jólesik, mikor spanyol előtt odajön érdeklődni, hogy mi van velem. Egyértelműen kimutatja, hogy tetszem neki, és igazából én ezzel nem tudok mit kezdeni. Még sosem volt barátom, és nem tudom bele merek-e vágni egy ilyen típusú kapcsolatba. Igaz, életem első csókja után (amit talán tőle kaptam!) nagyon hajlok felé, hogy végre járjak valakivel (mondjuk vele).
Tényleg egy csomó jófej srác vesz körül, remek barátok, titkos szerelem a részemről, és nem titkos szerelem irántam... Nehéz ügy, nagyon nehéz. Hiába próbálom összeszedni mit is érzek valójában egy-egy személy iránt, nem igazán sikerül. Talán egyelőre jegelnem kéne ezeket a dolgokat, majd idővel választ kapok minden ilyen kérdésemre.
Egyedül a csók marad első helyen a listámon. A Választ kell találnom-listán. Van néhány nyom, amin elindulhatok, de nem biztos, hogy egyedül menni fog. Épp ezért bekapcsoltam a gépem. Szerencsére Lis is épp fent volt Skype-on, úgyhogy rögtön hívást kezdeményeztem.
--Szia Mel! --pislogott a kamerába. --Mi a helyzet?
--Szia --intettem. --Kéne egy kis segítség, van most időd?
Nem igazán gondoltam végig ezt a dolgot. Hisz Áron is itt volt, aki tetszik Lisnek! Mi van, ha kiderül, hogy ő csókolt meg? (fúúúúj) Remélem nem.
--Persze, mondd! --csak a hangját hallottam, mert kisétált a képből, azt hiszem az ajtót csukta be.
--Hát, tudod a bulin... --doboltam a térdemen, mert nem tudtam, hogy fejezzem ki magam. --Öhm... Szóval miközben a sötétben játszottunk... --direkt nem bújócskát mondtam, az olyan gyerekesen hangzik! --Na... hát valaki megcsókolt --suttogtam.
--Mi?! --kiáltott fel Lisette. --Jól értettem? Csók?!
--Igen... --feleltem zavartan. --Bocsi, hogy nem mondtam, csak... én se fogtam fel igazán.

--Hmm, tudod ki volt az?
--Nem, ezért is kérnék tőled segítséget.
--Örömmel --mosolygott Lis. --Először is, a lehetőségek --az üzenetablakban megjelent az öt név, gondolom azért írta le, hogy mindig szem előtt legyenek. --Beni, Márk, Leon, Rafi, és... Áron. Gondoljuk csak végig, mit tudunk!
--Oké! --én is leírtam néhány fontosabb információt. --A bátyám tudja ki volt, mert az illető kedvéért találta ki a játékot. Rafi kizárva, végül is neki ott van Paloma, meg addigra már Szabina megtalálta.
--Akkor... Beni? --vetette fel. --Ő nagyon oda van érted.
--Lehet, én is gondoltam rá.
--Ki van még? Hmm... Márk?
--Őt a csók után kapta el Szabina, de amúgy is csak BARÁTOK vagyunk --direkt kihangsúlyoztam a barát szót. Hát senki se tudja felfogni?!
--Jó, oké --emelte fel a karjait. --És te kinek örülnél a legjobban? Leon?
--Egyértelmű --nevettem fel. Gondoltam maradjunk ennél a témánál, ne jussunk el Áronig a találgatásban. Az kicsit... fura lenne. --Még mindig állatira tetszik! Nem akarok nyomulni, vagy ilyesmi, de azért jóban vagyunk.
--Igen, de mégis... Márk? Ő ismeri a tesód, úgyhogy megkérhette! --De hisz Leonról beszéltünk! Minek hozta ezt fel megint?!
--Lis! Mondtam már, hogy biztos nem. És erről nem nyitok is vitát.
--Hát jó.
--Kezdesz olyan lenni, mint Monó --ráztam a fejem.
Sajnos Lisette-nek mennie kellett, úgyhogy én is kikapcsoltam a gépet. egyedül voltam, és nem tudtam mit kezdeni magammal, így végül sorozatmaratont tartottam. Vámpírnaplók. :)     

from Márk

November 3., Csütörtök

Bocsánat a késésért, de végre befejeztem. :) 

Már javában tart a szünet. Anyáék még vasárnap hajnalban elutaztak, kicsit sajnálom, hogy nem lehetnek itt a szülinapom, de délelőtt azért hívtak. Patrikkal egész jól kijövünk, még nem volt komolyabb vitánk. A kajával sincs gond, az ebédet úgy rendeljük, minden nap házhoz hozzák az aznapi menüt (hétvégén kell leadni mit kérünk).
Végül úgy alakult, hogy tarthatok bulit. Ma estére szerveztem, csak kilenc embert hívtam meg. (Vagyis tízet, de Eric sajnos nem tud itt lenni.) A legtöbbjükért majd jönnek a szüleik, de a két távolabb lakó itt fog aludni: Monó nálam, Áron pedig Márknál (rendes volt, hogy felajánlotta).
Egész nap készülődtem: választottam zenéket; kikészítettem az ételt/italt; elraktam minden törékeny dolgot; eldöntöttem mit veszek fel; sokadszorra elmondtam Patriknak, hogy maradjon fent, mi majd lent bulizunk. Lényegében a délután nagy részét végig idegeskedtem, de este hatra teljesen lenyugodtam. Egy világoszöld, pánt nélküli ruhában vártam a vendégeket.  
Legnagyobb meglepetésemre mind együtt érkeztek. Annak külön örültem, hogy Szabinának és Beninek is szóltak a tervükről. A házba belépve rögtön felköszöntöttek, majd átadták az ajándékokat. Lisette még tortát is sütött nekem! (Valami banánkrémes-csokis különlegességet.)
Patrik lejött, hogy fényképezze amint felvágom a tortát. Lett néhány egész érdekes fotó is, például amelyiken Rafi Palomát eteti, vagy ahogy Leon összekeni Márk arcát, meg persze készült egy csomó pózolós, és egy-két csoportkép is. 
Később a nappaliban táncoltunk, vagyis inkább ugráltunk, meg ökörködtünk a zenére. Erről képek helyett videók készültek, mert nem akartuk megfosztani az utókort a látványtól. A legjobb az volt, mikor Áron és Rafi "balettoztak" egy David Guetta-számra. Jól éreztük magunkat, hangoskodtunk, viccelődtünk. Kicsit talán túlzásba vittük, mert nyolc körül Patrik ismét lejött.
--Bírjátok még? Szét megy a fejem tőletek! --mondta fájdalmas arccal miközben a halántékát masszírozta. --Nem akartok szünetet tartani? --Vetettem rá, egy "Ugye csak viccelsz?"-pillantást. --Jó, értettem! És valami csendesebb dolgot nem csinálnátok?
--Mire gondolsz? --vontam fel a szemöldököm.
--Hát, mondjuk... öhm... bújócska?
Erre a kijelentésre Monó félrenyelte az üdítőjét, mi Szabinával meg röhögésben törtünk ki.  
--Patrik, ahhoz szerintem már Janka is öreg --válaszoltam, mikor láttam, hogy komolyan is gondolja, amit mondott.
--Várj! Én egy... khm... felnőttesebb változatra gondoltam.
--Felnőttesebb? Na persze --motyogtam az orrom alatt.
Patrik úgy csinált, mintha meg se hallotta volna a megjegyzésemet.
--Szóval, a lényeg az, hogy ebben a játékban minden teljes sötétségben történik.
--Sötétben? --nézett körbe Lis értetlenül.
--Igen --bólintott Patrik. --És egy hangot se adhattok ki közben. A két keresőnek ki kell... hm... tapintaniuk, hogy kit is találtak meg. Ha megvan, akkor kimondják az illető nevét, aki helyesel - vagy nem -, majd leül a lépcsőre.
 --És ez miért is jó? --tártam szét a karjaim. Nem fogtam fel, hogy mi a lényege.
--Majd meglátjátok! --kacsintott a bátyám. --Csak próbáljátok ki! Egy játék, utána tombolhattok tovább.
--Srácok? --fordultam körbe.
--Gyerünk! --egyezett bele Rafi.
A többiek is helyeslően bólogattak, úgyhogy visszafordultam Patrikhoz, aki még ellátott minket néhány tanáccsal. Szabinával mi lettünk a keresők. Odaállított minket az erkélyajtó függönyéhez, majd lekapcsolta a lámpákat. Mi elszámoltunk százig (közben hallottam egy csörömpölést, de legyőztem a késztetést, hogy megforduljak), majd elkiáltottuk magunkat, hogy "Start!". És kezdetét vette a játék. Szabina indult a nappali felé, én meg bementem a konyhába. Véletlenül belerúgtam az ebédlő egyik székébe, mire az asztal alatt valaki felszisszent. Lehajoltam, és megfogtam az illető kezét. Gondoltam, először a haját tapogatom meg, abból biztos rájövök kivel állok szemben - vagyis térdelek. És igazam lett: az afrofonásból rögtön tudtam, hogy Monót találtam meg.
--Megvagy Monó!
--Szép volt --mondta, majd kimászott az asztal alól. --Merre is van a lépcső?
Felnevettem, majd elirányítottam a megfelelő irányba. Ezután folytattam utamat, de hiába tapogatóztam, senki se volt a környékemen. Mindeközben a nappali felől hallottam Rafi, majd Paloma nevét, így kicsit könnyebb lett a dolgom. Már csak öt ember van hátra.
Hirtelen valaki megragadta a karom. A meglepetéstől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A sötétben nem láttam semmit, de az ismeretlen árny behúzott az egyik sarokba. A következő amit éreztem két kar volt, ami körém fonódott, majd ajkak érintették az ajkam. Minden erő kiszállt a lábamból, féltem hogy elesek, de a kezek erősen tartottak. A csók nem tartott tovább egy percnél, mire igazán élvezni kezdtem volna, az árny elengedett, és már ott sem volt. Egy darabig csak álltam. Könnyűnek hittem magam, mintha a felhők közt lettem volna. Még mindig éreztem a csók ízét, azoknak a puha ajkaknak a kellemes érintését.
A gondolataim akkor tisztultak ki, mikor meghallottam Szabina hangját, amint Márk nevét mondja. Valaki megcsókolt, de fogalmam sem volt hogyan jöjjek rá kicsoda. Úgy döntöttem ezen majd később elmélkedek. Kihúztam magam, és én is visszatértem a játékhoz. Lisette a bejárati ajtó mellett álló fogasnál rejtőzött el, Beni pedig végig ott állt a lépcső mellett. Azt hitte, ott nem fogjuk keresni, de tévedett: engem nem lehet (legalábbis nem könnyű) átverni. A kanapén fekvő Leonra Szabina talált rá. Viszont hiába kerestük, Áront mintha a föld nyelte volna el. Már épp feladtuk volna, mikor Szabina felsikított. Az őrült röhögésből arra a következtetésre jutottam, hogy Áron biztos hozzáért. Szegény lány nagyon megijedt!
Ezután mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk. Megint ugrándoztunk, nevettünk, próbáltunk valami táncot utánozni. Nagyon jól éreztük magunkat, de a mókának tizenegy körül szakadt vége, mikor jöttek a szülők. Ugyan Márk és Áron még maradtak, de még éjfél előtt elmentek ők is. Monóval végignéztünk a földszinten, de úgy döntöttünk, nem állunk neki takarítani. Meg amúgy is: majd én holnap megcsinálom egyedül. Ő mégiscsak egy vendég.
Az ágyban egy darabig még beszélgettünk, de Monó hamar kidőlt. Én csak feküdtem, és a plafont bámultam. Fáradt voltam, de ugyanakkor annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam tőlük aludni. Hallottam, hogy lehúzzák a vécét. Rögtön felültem, gondoltam beszélek Patrikkal. Bekopogtam a szobájába, majd benyitottam. Még a gépe előtt ült. Úgy láttam filmet nézett.
--Szia! --szóltam halkan.
--Hát te? Még fent vagy? --nézett rám.
--Nem tudok aludni.
--És összességében hogy sikerült a buli? --érdeklődött.
--Remekül. Jól éreztem magam, és örültem a többieknek. Tudod, ők a barátaim. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.
--Nincs is jobb, mint barátokkal ünnepelni --mosolyodott el. --És milyen volt a bújócska? Nem történt semmi rendkívüli?
--Vicces volt, de te mire gondolsz? --Felvontam a szemöldököm, és érdeklődve figyeltem.
--Hát, ilyenkor mindig vannak, akik szeretik megviccelni a keresőket --magyarázta Patrik. Úgy beszélt, mintha egyértelmű lenne, hogy a játék nem játék ilyen "viccek" nélkül.
--De, volt. Áron megfogta Szabina lábát. Talán hallottad is a sikítást --nevettem fel.
--Aha, és más nem volt? --Beszéd közben az arcomat fürkészte.
--Nem.
--Biztos?
Rögtön a csók jutott eszembe, de nem akartam megemlíteni. Aztán ránéztem, és rájöttem, hogy ő azt már rég tudja. Diadalittas mosollyal nyugtázta, hogy leesett, mire gondol.
--Te tudtál róla? --kérdeztem hitetlenül.
--Persze. Mit gondolsz, miért találtam ki ezt a játékot?
--Szóval azt is tudod ki volt az. --Ez nem kérdés volt, hanem tény.
--Tudom, ő kért meg rá, hogy segítsek. De! --emelte fel a hangját. --Nem árulom el.
Kicsit elszomorodtam, de megértettem, hogy nem lehet. Az ígéret szent, még jó, hogy nem árulja el ki volt. Ezentúl legalább biztos lehetek benne, hogy a bátyám teljesen megbízható ilyen téren.  
--Jó volt? --kérdezte kaján vigyorral. Én csak sóhajtottam egy nagyot, és bólintottam, mire odajött, és megölelt. --Boldog szülinapot hugi!