2012. augusztus 29., szerda

November 8., Kedd

Nos, ez után a rész után visszatérek ahhoz a rendszerhez, hogy hétvégén kerül fel új. (A suli miatt.)
Addig is, kerültek fel képek (facebook-on láthattok néhány szereplőt is). 
Remélem, szeptembertől se fogtok elhanyagolni, és ha lesz időtök benéztek majd. :)


--Ó, veled meg mi történt? --pillantott rá a kezemre Márk aggódva.
--Megtámadott a húgom macskája.
--Óó --szája mosolyra húzódott, de idegesen ránéztem, amitől visszafogta magát. --Az nem jó --rázta a fejét komoly arccal, amitől viszont rögtön elnevettem magam.
Ahogy a suli felé sétáltunk, annyira feltámadt a szél, hogy szinte visszafújt minket. Próbáltunk beszélgetni, de kiabálnunk kellett, hogy meghalljuk egymást. Ezért az út nagy részét némán tettük meg, harcoltunk az elemekkel, a széllel és a hideggel. És bármennyire is korán indultunk, pont csengetéskor léptünk be az épületbe. Kifújtuk magunkat, majd mentünk a termünkhöz. Szép nyugodtan. De mikor kinyitottuk az ajtót, megdermedtünk. Az osztályunkban egy csoport végzős ült, a táblánál pedig egy ismeretlen tanárnő magyarázott németül.
--Öhm, elnézést --mondta Márk, mire a tanárnő kérdőn nézett ránk.
--Szerintem nem beszél magyarul --súgtam oda Márknak.
Mindketten a végzősökre néztünk, hátha valaki meg tudja mondani, hol van a mi osztályunk, de ők nem is foglalkoztak velünk. Mindenki bele volt temetkezve a könyvébe vagy a füzetébe, és lázasan írt. A tanárnő még mindig kérdő tekintettel nézett ránk, gondolom arra akart utalni, hogy zavarjuk az óráját. Gyorsan becsuktuk az ajtót, és a folyosón beszélgettünk.
--Szerinted hol vagyunk? --kérdeztem.
--Fogalmam sincs --forgolódott Márk. --De az biztos, hogy Mrs Duncan ki fog akadni.
--Jó, de most mit  csináljunk?!
--Tényleg nem tudom, talán meg kéne kérdezni a titkárságon! 
Felsiettünk az emeletre, ahol az irodák vannak, és bekopogtunk. Nem szólt ki senki, de azért benyitottam. Semmi. Az ajtó zárva volt.
--Mi van, ma szabadságon vannak?! --idegeskedett Márk.
Tovább tanakodtunk, mit kéne csinálni, de végül arra jutottunk, hogy csak akkor találnánk meg a többieket, ha minden terembe egyesével benéznénk. De persze ezt nem vállaltuk, mert azért elég nagy a suli. Úgyhogy leültünk a lépcsőre, és vártunk. Csak kicsengetéskor pattantunk fel, és nézelődtünk, hátha felismerünk valakit. Visszamentünk a termünkhöz is, de ott még mindig a végzősök voltak.
--Menjünk a tanárihoz, Carl úgyis onnan megy majd órára!
És hála az égnek, ez végre bejött. Amint megláttuk a földrajztanárunkat, rögtön letámadtuk, és elmeséltük neki, hogy mi történt velünk. Ő csendben végig hallgatott minket, majd elkezdett nevetni.
--Semmi gond. Várjatok meg itt, máris hozom a naplót --mosolygott ránk.
Szóval csodák csodája, de meglettek a többiek. Mint kiderült, a legfelső emeletre költöztünk egy időre (a pontos okát senki se tudja). Ebben a teremben három sorban voltak összetolva a padok, nem úgy mint nálunk. A következőképpen ültek a többiek: legelöl Ivana-Aida, egy üres pad, majd Stella-Ági-Kelly-Emma; középen Eric-Áron-Louis-Matt-Tomi-Gabó, és leghátul Leon-Rafi-Paloma-Mono-Lisette. Márk Leon, én pedig Lisette mellé ültem le.
Órán gyors tempóban haladtunk, így csak szünetben jutott időm arra, hogy mindent elmeséljek Lisnek. Szinte hadarnom kellett, hogy minden beleférjen, és az angolt se késsem le.
--Hát... --nyitotta volna a száját Lisette, de lepisszegtem.
--Most ne! Két perc múlva csengetnek. Majd irodalom előtt, oké? --kérdeztem, mire a barátnőm csak keserűen bólintott.
A folyosón elkaptam Gabó pulcsijának az ujját, mivel egyedül őt vettem észre. Az érintésemre a volt osztálytársam odafordult, majd egy dühös pillantást vetett a kezemre.
--Ó, bocsi! Hozzá se nyúltam. --Nem gondoltam volna, hogy ennyire félti azt a pulcsit. --Hol lesz angol?
--Ma a könyvtárban. Legalábbis a többiek oda mentek --vonta meg a vállát.
--Siessünk! --Már megint a csengő. Ma már elég sokszor meggyűlt vele a bajom.  
Szerencsére most időben ott voltunk, a tanárnő csak utánunk érkezett. A mai órán csak elméletet vettünk, pontosabban a feltételes mód három fajtáját. Kicsit nehéz megkülönböztetni őket, de gyakorlással biztos belejövök majd. Angol után a csoportunk együtt kereste az osztály másik felét, akik, mint kiderült, már visszatértek a saját termünkbe. Komolyan mondom, annyit még életemben nem lépcsőztem, mint ma!
--Szóval... --támadott le rögtön Lisette.
--Itt vagyok, mondhatod mi a véleményed! -sóhajtottam.
--Hát szerintem... mivel kettesben voltatok... ez jó alkalom lett volna, hogy rákérdezz a dologra!
--Lis!
--Mi az? Te nem is gondoltál rá? --meresztette rám a szemeit.
Csak megráztam a fejem, és ott hagytam. Közben azért mosolyogtam, nehogy azt higgye tényleg megsértődtem.
Már óra előtt mindenki síri csendben ült a helyén, vártuk a tanárt - és vele együtt a letolást a tegnapi miatt. De hiába telt el már húsz perc is, az ofő csak nem jött. Óvatosan forgolódni kezdtünk, és suttogva találgattuk, hogy hol lehet. Ivana később elment a tanáriba, de ott azt mondták, most már nem küldenek helyettesítő tanárt, legyünk csendben. Azt persze nem közölték, hol van Kelemen.    
A lyukasóra hangulat annyira eluralkodott rajtunk, hogy még rajzon se tudtunk nyugton maradni. Mikor Takács tanárnő bejött, mi még javában ettünk, zenét hallgattunk, és kiabáltunk. Arról ne is beszéljünk, hogy senki se ült a helyén. Mivel Csongi nincs, így én átmentem Lisette-hez, a helyemre pedig oda cuccolt Áron. Persze a többiek is mind átültek valahova, így végül teljes volt a kavarodás.
--Csend legyen! --kiálltotta el magát a tanárnő egy negyed óra után. Rejtély hogy bírta ki addig. --Óra van, ha nem tudnátok! És hogy ültök?! Azt hittem fiú-lány párok vannak! Na meg ez a sok szemét! Mit képzeltek, hol vagytok?! 
Csendben hallgattuk a kiabálást, de amikor benyitott egy másik tanár, hogy megkérdezze mi a gond, rögtön nevetésben törtünk ki. De annyira, hogy nem lehetett csitítani minket. Ennek az lett a vége, hogy Takács tanárnő kirohant a teremből.
--Nem vagytok normálisak! --pattant fel Ivana.
Akkor nem foglalkoztunk vele, de informatika órán rájöttünk, hogy igaza volt. Ezzel a viselkedésünkkel csak azt értük el, hogy Takács második óráján dolgozatot írtunk. (Nem is akármilyet....)
A spanyol viszonylag nyugisan telt, óra után siettem a kapuhoz, hogy Lisette ne várjon túl sokat. Még tegnap este megbeszéltük, hogy ma átjön, és együtt tanulunk.
Végül tanulás az nem sok volt, de szerencsére a Márk témát is jegeltük. Helyette Lis hozta a fényképezőgépét, úgyhogy az udvaron fotóztunk. Én voltam az asszisztens. :)
Elég sokat voltunk kint, már majdnem halálra fagytunk, mikor anya szólt, hogy csinált nekünk forrócsokit. Na, az életet mentett.   


2 megjegyzés: