2012. október 10., szerda

November 21., Hétfő

--Minden rendben? Egész hétvégén nem is hívtál --támadott le Beni reggel a suli ajtajában. Kijelentése elég igazságtalan volt, mivel ő is felhívhatott volna, de nem akartam veszekedéssel kezdeni a hetet, úgyhogy ezt nem mondtam ki hangosan.
--Bocsi, csak nálam aludt Lilla, az egyik régi barátnőm... --Ez igaz, bár szombat este haza is ment. De arról Beninek nem kell tudnia, hogy én vasárnap nem csináltam semmit.
Nem beszélgettünk sokáig, mivel siettem a terembe. Új helyet akartam keresni, hogy ne kelljen Márk mellett ülnöm. A tervem majdnem sikerült. De csak majdnem: mindenki a szokásos társa mellé ült, csak mi maradtunk egyedül, és így a feladatoknál egy párt kellett alkotnunk. Kínos csendben telt el ez a negyvenöt perc. Szinte egymásra nézni se mertünk. Még nem mondtam neki, de Márk biztosan sejti, hogy már olvastam a levelét. Gyorsan ki kéne találnom valamit, mert ez a helyzet hosszú távon nem lesz jó.
Törin aztán Eric hiányzása miatt Lisette ült mellettem. Majdnem egész órán leveleztünk.

Mi van veled mostanában? Olyan furán viselkedsz. L
Semmi, tényleg...
Tudom, hogy el akarod mondani! Na, gyerünk! :D
Tudod, meséltem mi volt Márkkal, mikor átjött.
Igen? Mit csinált már megint? Látom, hogy kerülitek egymást.
És hát a levele... Elolvastam.
Ó. Te. Jó. Ég! Az volt amire gondolok, ugye?
Aha. Egész eddig arról próbáltalak meggyőzni titeket, hogy mi csak barátok vagyunk, és most kiderült, hogy végig nektek volt igazatok.
És mi lesz most?
Nem tudom, teljesen összezavarodtam. :( Szerinted el kéne mondanom Beninek?
Hát... Így se túl jó a viszonyuk.
Én mindig úgy éreztem, hogy ez ilyen egyoldalú dolog. Szóval Márk próbál belekötni Benibe, de ő nem veszi fel, vagy ilyesmi. Te nem így láttad?
Végülis te ismered őket. Na mindegy. Szerintem mondd el neki! Ő a barátod, és ez egy elég fontos információ. Kivéve ha... TE mit érzel Márk iránt?
Vártam, hogy mikor kérdezel rá. :) Hát... sokat gondolkodtam hétvégén, és szerintem... ő csak egy barát a szememben!
Akkor ezzel minden el van intézve, kész.

Ó, Lis, bárcsak ennyire egyszerű lenne minden. De sajnos nem az. Már kétszer beszéltem végig ezt a dolgot (meg ezerszer gondolkoztam rajta), de nem érzem úgy, hogy megtaláltam a megoldást.
Eszembe jutott, hogy talán egy srác véleményét kéne kikérnem, de az egyetlen megfelelőnek tűnő személy ma nem volt (Eric). És a többieknek nem akarom mondani, mert jóban vannak Márkkal, és az úgy fura lenne. Nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek.
Végül elfogadtam, hogy valószínűleg Lisnek van igaza: Beni előtt nem szabad titkolnom a dolgot. Úgy ítéltem meg, hogy a legalkalmasabb időpont a vallomásra az énekóra előtti szünet.
Németh duplaóráján keményen dolgoztam, hogy legalább egy kis időre elterelődjenek a gondolataim. Futottam, ugráltam, és még a tanár úr is megdícsért, hogy mennyire aktív voltam. :)
Aztán visszatértem a jelenbe: kémia előtt elpróbáltam Lisette-el mit fogok mondani Beninek. Na jó, az egészet elröhögtük, de azért megpróbáltam. Órán írtunk egy elég nehéz dolgozatot, de szerintem sikerült jól megcsinálni: csapatmunka volt...
És csengetéskor már kint is volt a teremből. Megkerestem Benit, és... mindent elfelejtettem.
--Szia! Mizujs? --mosolygott rám a barátom, mikor észrevett.
--Én... öhm... szóval... szeretnék neked mondani valamit. --Zavaromban a hajamat piszkáltam.
--Miért vágsz ilyen komoly képet? Miről van szó? --nézett rám meglepetten.
--Én... kaptam egy levelet. --Vajon ez a jó kezdet? Rögtön vágjak bele a közepébe? --Márk... Ő bevallotta benne, hogy szeret --böktem ki gyorsan.
Beni nem szólt semmit, csak bámult rám azokkal a gyönyörű világoszöld szemeivel. Mintha megállt volna az idő, a szívem sem dobbant amíg a reakciójára vártam. És vártam, és vártam, és vártam... Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik, el képzelni se tudtam mi lesz most. De Beni megkönyörült rajtam, és végre megszólalt.
--Á, én ezt már rég tudtam --legyintett, majd magához húzott és megcsókolt.

Megkönnyebbülten mentem énekórára, ahol óriási meglepetés fogadott. Pár perccel a becsengetés előtt az ofő ott állt a táblánál, és a helyem felé mutogatott. Belépve már azt is láttam, hogy Csongor összeszedi a holmiját, majd előresétál a padomhoz.
--Mi folyik itt? --kérdeztem Árontól, aki éppen az ajtó melletti kukába dobta ki a szemetét.
--Kelement idegesíti, hogy Csongornak olyan passzív a viselkedése, azért előrébb ülteti.
--Pont mellém?!
--Igen, mert Eric az egyetlen, viszonylag elöl ülő srác, aki jól viselkedik az órákon. Vele nem lesz gond hátul se --magyarázta halkan.
Rögtön lázas gondolkozásba kezdtem, hogy milyen érvekkel álljak elő: ha Eric nem is maradhat mellettem, legalább én had üljek el máshová. Eközben az ofő észrevett, és elkezdte magyarázni ezt az új helyzetet, de hiába próbálkoztam, engem nem hagyott szóhoz jutni. Vetettem egy fájdalmas pillantást Lisette-re, majd leültem. Csongor mellé. (Még leírni is rossz!)
Egész órán úgy ültem, mint aki karót nyelt, eszembe jutott minden, amit Lis Csongorról mesélt. Félelmetes. Magában beszél. Nem szól másokhoz.
Úgy tíz perccel kicsengetés előtt fekete vasalt haján keresztül rám nézett, én meg majdnem leestem a székről annyira megijedtem! Jó tudom, csak egy osztálytárs, de akkor is fura! Nagyon. Reakciómat látva hűvösen elmosolyodott, aztán visszafordult a füzetéhez, amibe valamit rajzolt. Ú, hogy fogom én kibírni mellette?     

--Á, én ezt már rég tudtam --legyintett, majd magához húzott és megcsókolt.


2012. október 4., csütörtök

November 18., Péntek

Bocsánat, hogy csak most hozom, de el voltam havazva mostanában. 


Ez a mai, egy ünnepi reggel volt, mivel anyáékat a konyhában találtam. A héten alig beszéltem velük, minden nap sokáig dolgoztak, így ma pótoltam be mindent. Mindketten kávét szürcsölgetve figyeltek rám, én meg majdnem megfulladtam a reggelimtől annyi mindent el akartam mondani egyszerre. Meséltem a felelésekről, a lányokról, meg úgy az osztályról általában.
Lassan Janka is felkelt, majd rögtön utána Patrik támolygott le a lépcsőn. Haja olyan volt, akár egy szénaboglya, szemeit meg látszólag bántotta a konyhai lámpa fénye, mert alig nyitotta ki őket.
Érkezésük elég ok volt arra, hogy befejezzem a szüleimmel folytatott társalgást. Tudtam, hogy most már úgysem figyelnének rám rendesen, ezért inkább felmentem készülődni. Ma kicsit lassú voltam, hatalmába kerített a péntek-hangulat. Először nem tudtam kiválasztani mit vegyek fel, aztán meg nem találtam a pénztárcámat, úgyhogy késve indultam el a suliba.
Irodalomra verset kellett tanulni, de szerencsére ma még nem került rám a sor. Eric nem volt ennyire szerencsés, ő kezdte a felelést. Szegény eléggé leizzadt a végére, mert magyar mű volt feladva mindenkinek, és a kiejtését nem lehetett érteni, ezért az ofő újra és újra elismételtetett vele egy mondatot. A többi nem-magyar osztálytárs is hasonlóan nehéz helyzetben volt, de a többségüknek sikerült elmondani a verset. Aztán matekon a táblánál oldottunk meg különböző feladatokat (még mindig algebra), majd spanyolon egy szöveget kellett lefordítani magyarra. A következő két óra (kultúra és tesi) ma elég könnyű volt, nem csináltunk semmi megterhelőt rajtuk. És a nap végére jött egy angol, ahol feltételes mondatokat kellett írni a füzetbe.
Otthon még sütit sütöttem, így ez a nap gyorsan elrohant.

Ugyan, kit akarok átverni? Semmi se volt ilyen idilli!
Reggel csak azért meséltem a szüleimnek, hogy azt higgyék minden rendben. Az a levél most teljesen összezavart. Minden, minden amit eddig gondoltam kiderült, hogy egyáltalán nem úgy van. Rájöttem, hogy a lányoknak végig igazuk volt, és most már én is láttam a jeleket - bár ez nem tudom, hogy így utólag mennyit ér.
Mert Márk a levelében mindent bevallott: azt, hogy szeret, meg hogy ő adta a csókot a szülinapi bulimon. Leírta mit érzett, mikor először meglátott, meg akkor, mikor összejöttem Benivel...
És bekövetkezett az, amitől féltem. A tökéletesnek hitt barátságunknak vége. Bár azt hiszem, hogy ez nem is volt igazi barátság a részéről... Nem! Már megint kezdem. Szóval próbálom úgy megőrizni az emléket, amilyennek én láttam a levél előtt. Mert szinte biztos, hogy kapcsolatunk most már soha nem lesz a régi. 
Ma, a suliban próbáltam kerülni Márkot. Köszöntem neki, de szinte mindig lesütöttem a szemem, ha szembejött velem. Nem akartam, hogy megszólítson. Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk ezt a dolgot, de még túlságosan friss az élmény. Egyelőre a saját érzéseimet és gondolataimat kell rendeznem. Épp ezért úgy intéztem, hogy Benivel se fussak össze (még véletlenül se!).
A lányoknak nem beszéltem a dologról, hisz ők már az elejétől fogva össze akartak hozni Márkkal, és félek, hogy szubjektív véleményt mondanának. Azt biztosan látták rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdeztek rá, amiért igazán hálás vagyok nekik.
Spanyolon viszont Szabina nem bírta megállni kérdezés nélkül.
--Minden rendben? --fordult oda még szünetben.
--Persze, csak kicsit fáradt vagyok --legyintettem.
Neki se akartam mesélni a levélről, mert szinte biztos, hogy ő meg rögtön Beni pártját fogná.

Szóval nehéz helyzetben voltam, egész nap gondolataimba mélyedtem. Végül ötvöztem a kellemest a hasznossal: meghívtam magamhoz az egyik régi barátnőmet, akivel már egy hónapja nem találkoztam, és muffin sütés közben elmeséltem neki mindent, ami az utóbbi időben velem történt. Kíváncsi voltam rá, hogy neki, mint kívülállónak mi a véleménye.
--Szóval most nem tudom, mi legyen --sóhajtottam a történet végén.
--Nehéz ügy --húzta el a száját Lilla. --Foglaljuk össze: a legjobb barátod bevallotta, hogy szeret, de közben neked már ott van Beni, és most döntened kéne.
--Igen, vagyis először azt kéne kitalálni, elmondjam-e mindezt Beninek?
--Szereted őt? --nézett rám a kék szemeivel, melyeknek a színe mindig a Földközi-tengert juttatja eszembe. 
--Igen! --vágtam rá gondolkodás nélkül.
--És Márkot?
--Én... nem tudom... hát eddig csak barátként néztem rá...
--De azt mondat, hogy a szülinapodon az a csók... Hogy azt élvezted. És az Márk volt --mutatott rá a tényekre. 
--Akkor ezt még nem tudtam!
És ez így ment egész este. Mivel itt aludt nálam, így későig fent maradtunk, és érveket - ellenérveket hoztunk fel mindkét fiú mellett, illetve elemeztük Márk kétértelmű mondatait.
Nem lettem sokkal okosabb, de legalább jól éreztem magam.


2012. szeptember 26., szerda

November 17., Csütörtök

1. Ne csak facebook-on lájkoljatok minden félét, komikat is kérek! *.*


--Szia. Bemehetek?
--Mi... mi... Ja, persze! --válaszoltam zavartan, majd szélesre tártam a bejárati ajtót.
Percekig csak álltunk az előszobában, egyikünk se tudta mit kellene mondani. Vagyis ÉN nem tudtam mit szóljak. Napokig nem hallottam felőle, és most hirtelen megjelenik. Biztos volt valami célja, és én arra vártam, hogy azt megossza velem is.
--Kerestelek --törtem meg végül a csendet, mert látszott, hogy ő nem fogja.
--Tudom, és... sajnálom. --Még mindig a padlót bámulta, nem mert a szemembe nézni. --Időre volt szükségem.
--Miért? --Nem értettem mire gondolt.
--Nehéz volt az utóbbi időszak, és ezt csak tetézte a betegségem. Én... írtam egy levelet. Megkaptad? --nézett fel.
A levél! Bevillant előttem a szombat este. Hogy hazaérve egy levél várt... amit ledobtam az asztalomra! És amire hétfőn rápakoltam a könyveket... Ó, teljesen elfeledkeztem róla! Márk írta? Abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna fölszaladni az emeletre, és elolvasni az üzenetet. De Márk miatt várnom kellett.
--Öhm... igen, de még... Hát nem olvastam. --Elvörösödtem. Na ezt hogy magyarázom meg. Szombat óta nem volt rá időm? Nem a legjobb kifogás.    
--Értem. --Hangjából kihallatszott a csalódottság.
Szerettem volna bocsánatot kérni tőle, de csengettek. Amióta itthon vagyok, csak arra vártam, hogy Beni megérkezzen, most mégis azt kívántam bár ne is sietett volna ennyire (alig negyed órája csengettek ki a hatodik óráról!).
--Vársz valakit? --vonta fel a szemöldökét Márk.
--Ami azt illeti... hm... igen.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy mit csináljak. Nem hagyhatom, hogy Beni kint álljon, de ha bejön, akkor nem tudok beszélni Márkkal. És már épp ideje volt egy beszélgetésnek.
Újra megszólalt a csengő.
--Majd én beengedem. Úgyis megyek --nyitotta ki az ajtót.
--Ne... --Megakartam állítani, de elkéstem. Kilépett, majd megmerevedett. Tekintetében gyűlölet lángolt, és én örültem neki, hogy a kapu elválasztja a barátomtól. Még csak az kellene, hogy egymásnak essenek!
--Megzavartam valamit? --nézett rám Beni. Világoszöld szemeit kíváncsian meresztette felém.
--Nem --suttogtam ugyanabban a pillanatban, mikor Márk rávágta, hogy "Igen!"
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor semmi se történt. Vagyis Márk hazament, Beni pedig bejött, de a lényeg, hogy nem kötöttek bele a másikba, vagy ilyesmi.
A jó meleg házban aztán Beni szorosan magához ölelt. Én meg elgondolkodtam rajta, hogy soha többé nem engedem el. A karjaiban biztonságban érzem magam. De persze ez a pillanat is véget ért, eltolt magától, majd finom csókot lehelt a számra.  
--Mi volt ez az egész? --kérdezte, miközben lehámozta magáról a kabátját.
--Nem tudom --motyogtam szememet végig a padlón tartva.
Miután mindketten megszabadultunk a cipőnktől, felmentünk az emeletre. Cirmos ott ült a lépcső tetején és árgus szemekkel figyelt minket. Jobban mondta Benit: mikor közelebb értünk hozzá, felborzolta a szőrét, és rásziszegett.
--Ez egy félelmetes állatka --jegyezte meg Beni a szobám "biztonságában".
Erre nem tudtam mit mondani, elnevettem magam.
--Csak nem félsz a macskáktól?
--Rám akart támadni! --mondta halálos komolysággal.
Végül Beni nem sok időt töltött nálam, mert anyukája hívta, de az a pár óra remekül telt. Ültünk az ágyamon, és filmeztünk (bár nem sokat láttunk belőle, khm...).

Mindez tegnap volt, azóta egyik fiúval sem beszéltem, pedig már négy óra eltelt. És végre Márk jött suliba, ennek örömére mindenki ott volt körülötte, szóval esélyem se volt, hogy kettesben maradhassak vele. Benit meg, őszintén szólva, nem is kerestem. Jó persze, ő a pasim, de most először a legjobb barátomat szeretném visszakapni.
Monónak feltűnt, hogy milyen rosszkedvű vagyok ma, úgyhogy fizika utáni szünetben Lisette-el együtt kirángattak a mosdóba. (De furcsa, hogy mindig itt vallatnak!)
--Na, ki vele. Mi történt tegnap délután!
Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
--Most már semmit se értek. Tegnap vártam Benit, de még előtte csak úgy megjelent Márk. És... nem is tudom. Össze-vissza beszélt, olyan távolságtartó volt. Mintha... mintha sose lettünk volna barátok. --Ezt az utolsó mondatot suttogtam, még kimondani is fájt. --Azt is mondta, hogy küldött valami... levelet, te jó ég! --kiáltottam fel. Még mindig nem olvastam el! Hogy lehetek ennyire...?
--Milyen levél? --kérdezte Lis.
--Én... nem tudom. Még szombaton kaptam, de mindig megfeledkeztem róla!
--Ó, már értem --motyogta Monó olyan halkan, hogy alig értettem.
--Mit? Micsoda?
--Semmi, semmi. Menjünk vissza, nem sokára csengetnek! --mondta, majd kisietett a mosdóból. Vajon mi lelte?
A terembe érve meglepődve láttam, hogy társaságunk van. Ivana és Márk asztala mellett ott állt a két A-s lány, Zsani és Lea. Ma is jó lengén öltöztek, és ez előbbi direkt úgy támaszkodott az asztalon, hogy Márk láthassa a dekoltázsát (korához képest elég nagy melle van). 
--Mit teszi itt az agyát? --súgta oda Lis. --Hihetetlen.
--Te ismered? --vontam fel a szemöldököm. --Ja tényleg, franciáról!
--Igen, de nem csípem őket. Ivanára hasonlítanak.
--Akkor megértem --vigyorodtam el.
Földrajzon dolgozatot írtunk, úgy érzem jól sikerült. :)
Utolsó órában aztán nem csináltunk semmit, vagyis hát honlapot kellett volna szerkesztenünk, de helyette inkább játszottunk. (Ha a tanárnő nem figyelt.)
Nagyon siettem haza, hogy végre elolvashassam a levelet. Érdekes módon ma sem volt otthon senki (pedig három után léptem be az ajtón), de nem is foglalkoztam vele. Csak felrohantam a lépcsőn, és még a könyveket is lelöktem az asztalról, hogy megtaláljam az üzenetet. Mikor végre a kezembe került, egy hirtelen mozdulattal feltéptem a borítékot. Ahogy néztem a sűrűn tele írt sorokat, egy pillanatra elfogott a szédülés, majd kábé a levél felénél lecsúsztam a padlóra. Nem hittem el, amit olvastam.

2012. szeptember 21., péntek

November 16., Szerda

Rég volt ilyen hideg reggel, mint ma, a délelőtt folyamán még hó is hullott. Volt rajtam vagy tíz réteg ruha, mégis lefagytam, mire elkísértem Jankát. Viszonylag hamar beértem a suliba, és mivel a teremben még csak Rafi ült, így odamentem hozzá.
--Szia! Hogy vagy?
--Jól, kösz. Szerencsére nem tört el a kezem --magyarázta. Rafi még hétvégén esett rá a kezére, de csak hétfőn volt röntgenen, aztán meg tegnap dokinál. Még jó, hogy három nap kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: semmi baja.
--Akkor jó --mosolyodtam el. --És Palomával mi a helyzet? Nem tudtam vele beszélni tegnap.
--Mandula-gyulladása van, elég komoly.
--Ó, szegény. És... --mellesleg minden rendben veletek? - akartam kérdezni, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Ivana lépett be két másik lány társaságában.
Rögtön szemet szúrt, hogy ők hárman mennyire egyformák: hajukat kontyba fogták, lábukon magassarkú csizma volt, kivágott felsőjükhöz pedig miniszoknyát és fekete harisnyát vettek. (Azért ennyire nem volt jó idő!) 
Az igazat megvallva a lányokkal mi is hasonlítunk egymásra, de nem a stílusunk. Lis hétköznapi ruhákat szeret hordani, próbál beleolvadni a környezetbe; Monó a csajosabb holmikat és az erős sminket kedveli; Palomának szinte minden jól áll, így változatosan öltözik; én meg általában farmert viselek valamilyen (néha feltűnő) pólóval. Mi belül vagyunk hasonlóak: ugyanolyan izgatottak vagyunk egy-egy hír  vagy pletyka hallatán; néha tudjuk mire gondol a másik; és én néha tényleg úgy érzem, mintha ők a testvéreim lennének.  
Az egyik szőke kontyos lány körülnézett az üres teremben, majd tekintete megállapodott rajtunk. 
--Rafa, nem tudod mi van Márkkal? Lassan egy hete hiányzik! --kérdezte normálisan. (Már-már arra számítottam, hogy ilyen nyávogós hangja lesz.)
--Még mindig beteg, asszem hétfőn megy vissza dokihoz --válaszolta Rafi. Felé fordultam. Honnan tudja mi van Márkkal? És én miért nem tudom elérni sehogy?
--Jajj, értem. Köszi --bólintott szomorúan, majd elfordult. Még hallottam, hogy megkérdezi a barátnőjét szerinte írjon-e neki, majd Ivanával együtt kimentek.
Egyszerre három kérdés kavargott a fejemben, úgyhogy gyorsan felállítottam egy sorrendet, hogy hogyan teszem fel őket.
--Rafa? --néztem a mellettem ülő fiúra, és elnevettem magam.
--Igen, minden áron így akar szólítani. Úgy emlékszem azt mondta azért, mert Rafael Nadalnak is ez a beceneve, vagy valami ilyesmiért. Szerinte ez menőbb, mint a Rafi.
--De a Rafi legalább egyedi.
--Ebben igazad van --mosolygott rám.     
--Egyébként ők kik voltak? --tettem fel a második kérdést.
--Aki kérdezett, ő Zsani, a másik meg Lea. A-sok, franciára járnak.
--És akkor te hol találkoztál velük? --faggattam tovább.
--Néha elkísérem Márkot órára, aztán csengetésig ott csövezek --vonta meg a vállát. --De miért érdekel téged ennyire ez a dolog?
--Semmi, csak kíváncsi voltam. Én például alig ismerek valakit a másik két osztályból.
Ezzel le is zártuk a témát, mert lassan megérkeztek a többiek is. Az utolsó kérdésemet, a Márkkal kapcsolatosat nem tettem fel. Gondoltam talán majd később, de aztán nem volt rá több lehetőségem a nap folyamán.
Az első óra hamar eltelt, mire észbe kaptam, már ki is csöngettek.
--Milyen óra lesz? --fordult felém Eric.
--Matek --mondtam, aztán pár másodperc után fel is fogtam a dolgot. --Úúúú, nincs meg a házim! Valaki megcsinálta a feladatokat? --néztem körbe.
 --Jajj, nincs kész a házim!!! --sipítozta Tomi, miközben felemelt kezekkel futkározott a tábla előtt. Azt hiszem ezzel engem akart utánozni. Nem tudom mi ez az új viselkedés nála, de kezd idegesíteni.
--Tessék --nyújtotta oda a füzetét Gabó, majd rohant tovább, hogy elkapja Tomit.
Nyugodt szívvel másoltam a példákat, mert általánosban Gabó volt az osztály legjobb matekosa. Igen, nehéz elhinni, hogy a focin kívül máshoz is ért, pedig így van. :)
Még a felénél se jártam, mikor belépett a terembe Beni, akit a kifelé siető Tomi majdnem fellökött.
--Halihó! Mi újság? --lépett oda a padomhoz.
--Matek házit másolok, elfelejtetem megcsinálni --mondtam, majd röviden megcsókoltam a barátomat. (Hogy mennyire jó érzés leírni ezt a szót!)
--Akkor megyek, nem akarlak zavarni.
--Nem zavarsz --húztam vissza a pulcsijánál fogva.
--De engem igen --kiáltotta az időközben visszatért Tomi.
--Ez van --vigyorgott rá Beni. --Ráérsz ma? --kérdezte tőlem. --Nincs utolsó órám.
--Elmarad, vagy nem mész? --nyújtottam ki a nyelvem.
--Á, részletkérdés --kacsintott.
Nevetve ráztam a fejem.
--Hát, nem terveztem semmit. Ha gondolod átjöhetnél --vetettem fel. --De csak a hatodik óra után! --tettem hozzá.  
--Oké, úgy lesz --nyomott egy puszit a homlokomra. --Most megyek órára. Akkor délután!
A napom további része remekül telt, Lisette-tel az összes többi szünetben a büfében voltunk, mivel ma egy huszonéves srác szolgált ki. Á, biztos nem nézett minket hülyének. :)
Töri után siettem haza, hogy kicsit összepakoljak mielőtt Beni ideér. Az ajtón belépve először Janka cicáját láttam meg, aki a lépcső alján ülve nyávogott. Úgy szólt a megegyezés, hogy ha nagyobb lesz, akkor kiköltözik, de a hideg miatt senkinek se volt szíve kirakni. Ez alól csak én vagyok a kivétel, mert ki nem állhatom azt az állatot. Mindig ráfekszik a ruháimra, én meg egész nap tüsszögök a macskaszőrtől.
Arrébb hessegettem, majd felrohantam. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba, majd körülnéztem: ruhák a földön, könyvek az asztalon, sminkcuccok az ágyon... Nagyot sóhajtottam, majd nekiláttam a pakolásnak. Először kiválogattam a szennyest, és elrámoltam a lányos kellékeimet, majd lementem ebédezni. Az órára nézve annyira megijedtem, hogy majdnem megfulladtam a kajától. Mindjárt itt van!
Már mentem volna fel, mikor kopogtak. Meglepődtem ugyan, mégis szélesre tártam az ajtót. De a barátom helyett Márkkal találtam szembe magam.      


2012. szeptember 18., kedd

November 14., Hétfő

Egy fárasztó nap után nagyon pihentető írni. :)


Reggel elaludtam, így apa vitt el a suliig. Márk megint nem várt, és nem is üzent. Nem tudom mi van vele.
Sikerült csengetés előtt pár perccel beérnem a terembe, és volt annyi időm, hogy le tudjam másolni Emmáról a házit. Általában megírom, de ezt egyáltalán nem értettem, így neki se kezdtem. Az az igazság, hogy eléggé hadilábon állok a nyelvtannal. Épp azért a mai tollbamondásom se sikerült. Mivel Márk nem volt, így a tanárnő javította a dogámat. Megint annyi piros aláhúzás volt benne, hogy elment volna Barca-meznek is. (Tudom, az nem piros, de majdnem.) Muszáj lesz valamit kitalálnom, nehogy megint szobafogság legyen a vége.
Óra után a folyosón Mono elkapott, és beterelt a vécébe. Meglepődtem, de sejtettem, hogy miről lesz szó.
--Milyen randin voltál te szombaton?! És én erről miért nem tudok?! --támadott le, de szemei kíváncsian csillogtak.
--Hát, Benivel felmentünk Pestre --mondtam, miután meggyőződtem róla, hogy rajtunk kívül nincs bent senki. --De egyébként honnan tudsz róla?
--Szóval az úgy volt... --kezdte, miközben zavartan lesütötte a szemét. --Öhm...
--Na? --tágra nyitott szemekkel figyeltem, hogy elvörösödött.
--Tényleg nem mindegy? --Megráztam a fejem, úgyhogy megint belekezdett. --Igazából Lis mondta. Vagyis nem mesélte, csak kérdeztem hol vagy...
--Ennyi az egész? Ezért vágtál olyan fura képet?
--Igen, csak nem akartam, hogy azt hidd, Lis pletykálkodott vagy ilyesmi.
Tudtam, hogy eltitkolt valamit, láttam rajta. De inkább nem firtattam tovább, ha nem akarta elmondani, akkor nem akarta. Ennyi.
A terembe érve kicsit meghökkentem azon, hogy milyen kevesen vagyunk. Se Paloma, se Rafi, se Leon, se Kelly, se Márk, de már Stellát és Ágit se láttam, akik pedig ott voltak első órán. Először arra gondoltam, hogy még a folyosón vannak, de nem láttam a cuccukat se.
--Jól látod --mosolygott rám Eric, mikor látta, hogy forgolódok. --Sokan nincsenek ma.
--Talán az idő miatt. Biztos sok a megfázás.
--Én is azt hiszem --mondta. Megint nyitotta volna a száját, de hirtelen odalépett Tomi.
--Mi az Eric, te is elkezdtél kamaszodni? --vigyorgott rá. --Két hegy nőtt a fejeden.
Tomi csak nevetett a saját beszólásán, és már vissza is ült a helyére. "Kedvesen" arra utalt, hogy Eric babaarcán két hatalmas pattanás virított. Nem igazán tudtam erre mit mondhatnék, úgyhogy csak megveregettem a padtársam vállát.       
A töri óra gyorsan eltelt, angolul néztünk filmet Spártáról. Szerencsére a narrátor viszonylag lassan beszélt, így a nagy részét értettem is. Imádom, hogy az ofő nem csak ledarálja az anyagot, hanem filmet nézünk, képeket hoz be, meg ilyesmi. Mindig érdekesen az órák. 
Németh Attilával a duplaórát a labdáknak szenteltük, vagyis bemelegítésként medicinlabdákat dobáltunk, utána pedig egy kicsit fociztunk, kéziztünk és kosaraztunk, majd levezetésképp kidobósoztunk. Játék közben jobban el lehet fáradni, mint gondolnánk, de mégis jobb a sima futásnál. Körbe-körbe szaladni unalmas, ráadásul szerintem semmi értelme.
Aztán ötödik órában jött az egyik "kedvenc" tanárnőnk, Mrs Duncan. És ma sem hazudtolta meg önmagát.
--Jól van, felelünk! --lapozta fel a naplót már az ajtóban. Sokáig tanulmányozta a lapokat, már azt hittük meg is feledkezett rólunk. --Mr Palmer! --Olyan hirtelen kiáltott fel, hogy összerezzentünk. Azon már meg se lepődtünk, hogy Leont választotta.
--Nincs itt --mondta Emma.
--Akkor legyen... Mr Kovács!
--Beteg! --szólt Monó.
--Tessék?! --A tanárnő feje kezdett vörösödni, ezért inkább lehajtottam a fejem a padra. --Jó, jó. Jöjjön Kelly Jacobi!
--Ő sincs ma... --motyogta félve Tomi.
--És akkor miért nem jelentettétek?! Óra elején mondani kellett volna a hiányzók névsorát! --dühöngött. --Ezt jelezni fogom az osztályfőnöknek.
--De ez nem igazság! Nem is kérdezte ki hiányzik. Sőt, az ajtóban elővette a naplót, úgyhogy nem is volt esélyünk szólni! --suttogtam idegesen Ericnek. Ő még halkabban válaszolt, úgyhogy csak a szájáról tudtam leolvasni: Nem normális.
--Csendet! --csapott az asztalra Mrs Duncan, mert mindenki suttogni kezdett. --Gyere Matthew.
És Matt tudta. Mindent elmondott az előző két óra anyagából, és felvillantott néhány plusz infót (mindezt csak azért, hogy elmenjen az óra), amiken a tanárnő csak ámult. Kicsit talán meg is enyhült, de azért jó sok házit adott fel.
A nap legjobb része mégiscsak az volt, mikor énekóra elején Ábel kopogott be a terembe, és elkért, hogy ma többet gyakorolhassunk. Villámgyorsan összeszedtem a cuccom, és már rohantam is a csarnok felé.
Beni a lelátó előtt ácsorgott, és mikor meglátott odajött.
--Szia! --ölelt meg, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
Odabújtam hozzá, és legszívesebben el se engedtem volna, annyira jól esett az érintése, de odaszökkent (igen, szökkent!) mellénk Szabina.
--Júj, akkor ti most tényleg jártok? --kapkodta a fejét kettőnk között.
--Igen --mosolyogtam, közben meg elpirultam.
--Bocsi, de nem hittem el, mikor Beni mondta!
Ezen jót nevettem, de aztán megjött Ábel a többi táncossal, és már bele is kezdtünk. Először nagyon lassan mozogtam, sok lépést rontottam, de miután sikerült legyőznöm a fáradságom, minden jól ment.
--Jól van emberek, ez a rész már megy --bólintott Ábel. --De ez még csak két perc, és a műsorunk tíz perces lesz, szóval húzzunk bele!
Átvettünk még egy részt a koreográfiából, átszerveztünk egy-két dolgot, megbeszéltük a helycserét (hátsó sor előre, első sor hátra), és több órányi gyakorlás után a tanárunk végre elengedett minket.   
--Elkísérjelek? --kérdezte a kapu előtt Beni.
Felnéztem a sötét felhőkkel borított égre és a kísérteties ködbe burkolózó utcára, majd bólintottam. Még csak fél öt körül jár az idő, mégis olyan, mintha már este lenne. Pedig ez még csak november! Fúú, de utálom.   
Örültem a társaságnak, elmeséltem a napomat Beninek, majd ő is mesélt az óráiról, és mire észbe kaptunk, már a házunk előtt álltunk.
--Köszi, hogy eljöttél velem --néztem a szemébe.
--Bármikor --fogta meg a kezem.
Ő is mélyen a szemembe nézett, már átfutott az agyamon, hogy meg fog csókolni... De Patrik épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy kihozza a szemetet.
--Hali! Megzavartam valamit? --pislogott felénk teljes lelki nyugalommal.
--Nem, dehogy --motyogta Beni, majd rám nézett. --Holnap találkozunk!
--Rendben szia! --intettem utána, majd bementem. --Mi ez a nagy vidámság? --vontam fel a szemöldököm, mert Patrik arcán idióta vigyor volt.
--Fogalmam sincs mire célzol --vonta meg a vállát, majd biccentett a konyha felé. --Anyáék Janka szülői értekezletén vannak, kaja a hűtőben. És csomagod is jött.
A konyhai pulton ott volt egy halom könyv, amiket még régebben rendeltem magamnak: egy spanyol szótár, néhány kétnyelvű könyv fizikához és kémiához, hogy jobban megértsem a tananyagot, két Vörös Pöttyös könyv (Shiver, Amikor életemben először) és egy regény angolul (Jack London: The Call of The Wild  - A vadon szava). Alig bírtam felemelni őket, de nem akartam kétszer fordulni. A bátyám mosolyogva figyelte a kínlódásomat.
--Nem segítenél? --lihegtem, miközben másztam fel a lépcsőn.
--Nem.
--Kösz, kedves vagy --sóhajtottam.
A szobámba érve már alig tudtam megtartani a könyveket, úgyhogy csak ledobtam őket az asztalomra. Nem volt erőm mindent elrakni, de magamban megfogadtam, hogy holnap rendet teszek.
Még gyorsan tanultam, majd amikor anyáék megjöttek lementem a konyhába, és együtt vacsoráztunk. Csak nagy vonalakban meséltem a napomról, és korán fel is mentem. Ma még gépezni se volt erőm. A két tesi + extra hosszú tánc párosítástól teljesen kikészültem. Fürdés után két perccel már aludtam is.   

Már nem ősz, de még nem is tél

2012. szeptember 12., szerda

November 12., Szombat

Ez a rész ment eddig a legkönnyebben. De komolyan, tanulás helyett is ezt írtam! :)
Remélem tetszik majd. ;)


--Ez se jó! --kiáltotta Lis, majd kirántotta a csatokat a hajamból.
--Aúúú! Elég lesz! --fogtam meg a fejem. Tíz óra körül keltünk fel, reggeliztünk, és azóta Lisette nem képes leakadni a hajamról. Már milliónyi módon feltűzte, összefogta, és még csak most jön a vasalás (vagy göndörítés, még nem döntötte el). Naiv voltam, hogy hagytam neki. Azt hittem hamar végez vele. --Na jó, figyelj! Nem akarok nagy felhajtást, szóval legyen kissé... átlagos.
--Átlagos? --nézett rám elkerekedett szemmel. --Ezt meg hogy érted? Hiszen ez egy randi!
Nagy nehezen elmagyaráztam neki mire gondolok, úgyhogy végül csak kivasalta, hátul összefogta, pár tincset elöl pedig szabadon hagyott. Ezután persze még ott volt a "ruha-ügy" is. Lis mindenképp magassarkú cipőt akart rám adni, mivel szerinte Beni magasabb nálam, és így jobban mutatok majd mellette. Erre én azzal jöttem, hogy a magassarkú kényelmetlen, meg szerintem a fiúk amúgy is jobban kedvelik az alacsonyabb lányokat, így ezen is elvitáztunk vagy fél órát. A  vége az lett, hogy felhívtam Benit, és megkérdeztem milyen ruhát vegyek fel. Mármint, hogy kiöltözős, vagy hétköznapi helyre megyünk, esetleg valami sportos program lesz...    
A válasza az volt, hogy ne sportos dologra gondoljak, de öltözzek kényelmesen, ezért Lis elő is vett egy lapostalpú cipőt (még jó, hogy egyforma a méretű a lábunk), az általam hozott fekete csőfarmert és egy halványlila, mintás pólót. Ehhez majd a fekete bőrdzsekimet veszem fel, egyrészt mert az illik a szetthez, másrészt mert nincs olyan hideg, mint az elmúlt napokban. Ez egyszerre hétköznapi, de egyben csajos cucc is. :)
Délben ettünk palacsintát, majd felöltöztem, Lisette megigazította a hajam, rám aggatott egy csomó bizsut, és már mentem is. A cuccomat otthagytam, anya megígérte, hogy beugrik érte délután.
A suli előtt Beni már várt. Kicsit zavarban voltam, nem tudtam hogy kéne üdvözölnöm, de nem volt miért aggódnom: mikor odaértem Beni lazán megölelt.
--Szia! --mosolygott rám. --Időben érkeztél.
--Mihez?
--Így biztos nem késsük le a vonatot.
Mi?! Nyugodt volt a hangja, de ettől én még ideges lettem. Hova megyünk vonattal? Én ezt nem mondtam otthon! Mit csináljak?
--Nyugi! --nevetett fel. --Anyukáddal megbeszéltem.
--Te beszéltél anyával? --ezen megdöbbentem, de egyben csodáltam is Benit. Felhívni egy lány szüleit, és elkérni randizni... Hmm, bátor. :)
A vasútállomásig gyalog mentünk, mivel nincs annyira messze. Féltem, hogy nem tudok majd megszólalni, de aggodalomra nem volt okom: olyan volt, mintha csak táncon beszélgetnénk, fel sem fogtam annak a jelentését, hogy ez most randi. Talán ez így is volt rendjén. Ha azzal törődtem volna, hogy most egy sráccal vagyok, akinek bejövök, akkor biztos jobban zavarban érzem magam. Nyílt voltam vele és őszinte, mintha csak egy barátommal társalogtam volna. (Persze azért nem teljesen.)
Egy két órás vonatút után a Déli pályaudvarra érkeztünk meg. Beni azt mondta, ő már többször utazott fel Budapestre, és közlekedett a városon belül, úgyhogy nyugodt szívvel rábíztam magam. Mielőtt átszálltunk a villamosra, anyának írtam egy SMS-t, hogy minden oké, aztán már mentünk is. Szóval villamossal mentünk az Oktogonig, onnan földalattival a Hősök teréig, majd gyalog a Városliget felé.
--A Városligetbe megyünk? --kérdeztem mosolyogva.
--Nem --kacsintott rám.
Gondolkodtam, hogy mit lehet errefelé csinálni, de nem jutott eszembe semmi komoly dolog.
--Fogalmam sincs mit terveztél. Áruld már el! --nyaggattam.
--Majd nemsokára meglátod! Ne légy türelmetlen --karolta át a vállam.
Ahogy elmentünk egy csapat fiatal lány mellett, hallottam, hogy összesúgtak. Csak egy szót értettem, azt, hogy színész. És ebből már tudtam, hogy Beni a téma. Vicces arra gondolni, hogy azt hitték, a híres tinisztár itt van Pesten, és csak úgy sétálgat egy csajjal. Csodálom, hogy nem jöttek utánunk fényképezkedni, vagy autogramot kérni. :)    
Egy hosszabb séta után Beni megtorpant egy nagyobb épület előtt. Mikor felnéztem, örömömben felsikoltottam.
--Ezt nem hiszem el! --visítottam. --Minden vágyam az volt, hogy egyszer eljussak ide!
Beni türelmesen várta, amíg megemésztettem a tényt, hogy a Közlekedési Múzeumba jöttünk. Jó, talán kicsit túlzás volt sikítozni, de tényleg nagyon vágytam rá, hogy megnézhessem. Imádom az ilyen helyeket!

Ha jól számolom, összesen három és fél (!) órát töltöttünk a múzeumban. Beni végig azon nevetett, hogy ide-oda futkároztam a kiállított járművek között, mint egy idióta, vagy ahogy ő mondta, mint egy ötéves. De pozitívum, hogy még ezután sem hagyott ott, sőt! Azt állította, hogy remekül érezte magát velem. És... szeretne még randizni velem. :)
Este értünk vissza Siófokra, és anya jött ki értünk az állomásra. Egy kicsit várni kellett rá, addig Beni átölelt, hogy ne fázzak.
--Megcsókolhatlak? --suttogta a fülembe.
--Hát... úgy érzem az korai lenne... --mondtam.
--És egy puszi?
--Az lehet --mosolyogtam rá, mikor kicsit eltolt magától. És akkor kaptam egy puszit a számra. :)
Szerencsére anya csak pár pillanattal később ért oda, így nem láthatott meg minket.
--Sziasztok! Jól éreztétek magatokat?
--Júj, képzeld a Közlekedési Múzeumban voltunk, és ültünk ilyen régi vonatban, meg ott volt az a csomó repülő, és mindenféle motorok meg kocsik! --soroltam lelkesen.
--Mondtam, hogy teli találat lesz --fordult anya nevetve Beni felé.
--Te tudtad? --Ezen meglepődtem, még a szám is tátva maradt.
--Persze, mikor elkértelek, akkor mondtam hogy hova akarlak vinni --válaszolt Beni anya helyett.
--Wow --csak ennyit tudtam kinyögni.
Először elvittük Benit, majd mi is hazafelé vettük az irányt. Természetesen egész úton beszélgettünk, vagyis inkább csak én meséltem, anya meg hallgatott. És meséltem este, vacsora közben is... Hátha apát és Jankát is érdekli miket láttam! Patriknak szerencséje volt, hogy ma Lauránál aludt. Ő megúszta az élménybeszámolót. :)    
--A cuccodat beraktam az ágyadra. És Lisette üzeni, hogy hívd fel! --szólt utánam anya, mikor elindultam fel a lépcsőn. --Jaj, és jött egy leveled is. Ott van a nappaliban!
Visszamentem az egyszerű, fehér borítékért, amin csak a nevem szerepelt, majd siettem a szobámba, hogy minél hamarabb hívhassam List.
Abból jöttem rá mennyire fáradt vagyok, hogy a barátnőmnek csak nagyvonalakban beszéltem a  randiról, és a kérdéseire is csak pár szóval válaszoltam. Hamar el is köszöntem tőle, majd gyorsan megfürödtem, és már ágyban is voltam. Kimerített ez a nap: a készülődés, az utazás, a randi... Az utolsó kép, ami megjelent előttem a boríték volt, de nem volt erőm felkelni és megnézni, mert elnyomott az álom.