2013. április 27., szombat

Január 26., Csütörtök

Nem fogok hosszasan magyarázkodni, ez most így alakult. Sajnálom.



A terembe érve Mono fogadott, aki mindenkit elzavart Lis padjának közeléből, hogy megbeszélést tudjunk tartani. Még most sem tudom eldönteni, hogy melyik volt számomra nagyobb meglepetés ezen a reggelen: az, hogy Márk az ígéretéhez híven ott várt a kapunkban vagy az, hogy az amerikai barátnőm miatt most Matt, Eric és Ági is céltalanul ácsorogtak a terem elejében. Nem tehettem mást, elfoglaltam a helyem a lányok gyűrűjében és vártam, hogy Lisette elkezdje a beszámolóját. Mert egyébként én se tudom, hogy mi is történt pontosan tegnap, mert hazafelé nem volt olyan állapotban, hogy elmesélje. Azt hiszem sokkot kapott, mint akkor, mikor először találkoztak. Létezik, hogy ennyire beleesett abba a... Bencébe? Egyáltalán létezik ilyen szerelem is? Korábban voltak rövidebb kapcsolataim, de ezek szóra se érdemesek, szóval marad Beni és Márk. Az az igazság, hogy egyiküknél se éreztem/érzek ilyesmit. Benivel úgy jöttem össze, hogy majd meglátjuk mi lesz belőle, Márkot pedig barátként már régóta kedveltem... Vajon ha szembejönne velem álmaim hercege (tegyük fel, hogy nem Márk az), akkor én is ilyen reakciót produkálnék? Elállna a lélegzetem, nem tudnék beszélni, a fellegekben járnék? Szóval most vagy velem van a gond (én nem vagyok ilyen típus), vagy még nem találkoztam az igazival. Mindegy, hagyjuk. Már megint túl sokat agyalok.   
--Melt vártam a mosdók előtt, és gyanútlanul mobiloztam --kezdte Lis. --Megállt mellettem valaki, és hát gondoltam had álljon ott, fel se néztem. De aztán az a valaki odahajolt és bámulta, hogy mit csinálok, így már épp rá akartam szólni, mikor feltűnt, hogy Ő az!!! --lelkesedett. Azt hiszem nem is értettem rendesen, hogy mit hadart. --És ránéztem, és ő meg rám, és mosolygott, és mondta, hogy ő Bence! Én meg alig tudtam megszólalni, meg féltem is, hogy kiröhög az akcentusom miatt, de aztán nem. Beszélgettünk, vagyis kérdezgetett, meg mondta, hogy örül, hogy újra lát, és számot cseréltünk.
--Lis, levegőt is vegyél! --szólt rá nevetve Paloma. --Szóval úgy néz ki lesz valami köztetek?
--Az álomhercegből valódi lett? --érdeklődött Mono is.
--Hát még nem írt, de szerintem fog. Remélem.
Megnyugtattam List, hogy ha már egyszer odament hozzá, akkor írni is fog neki. Szerintem el is hitte, mert bólintott, majd elbambult. Pillantása olyan volt, mintha valahol nagyon messze lenne (a fellegekben...). Közben csengettek, szóval ott is hagytuk.
Ofőivel kezdtünk, Kelemen kicsit szétszórt volt, mint mindig. Először nem találta a lapot, amire a jövő heti programokat írta fel (minden nap valamilyen előadás lesz), utána - mivel ez annyira megkeverte - elfelejtette, hogy melyik tanár hiányzik majd holnap és ki jön helyettesíteni. Tetézte a bajt, hogy amíg ő ezeken gondolkodott, addig mi elkezdtünk beszélgetni, így hatalmas hangzavar lett.
--Elég legyen! --kérte az ofő, de nem járt sok sikerrel. Egy idő után aztán kiment, és visszaérve egy halom papír volt nála. --Először is... tessék, oszd ki! --tette le a kupac kábé felét Tomi elé. --Ez egy kérdőív arról, hogy eddig mi a véleményetek az iskoláról, az osztályról, a tanárokról, a programokról, és szerintetek min kéne változtatni.
Megkaptam a lapot. Nem sokat gondolkodtam a válaszokon, mindenhol az első gondolatom szerint jelöltem. Ilyen kérdések voltak: Melyik a kedvenc órád? Miért?; 1-től 5-ig értékeld az eddigi programokat (5 a legjobb); Szereted az osztályod?; Másokkal is jóban vagy az osztályodon kívül?; stb. 
Negyed óra után egy önkéntes (Ági) összeszedte, és jöhetett a következő napirendi pont: a tanárok panaszai. Kelemen megkért minket, hogy dolgozzunk rajzon, ne lógjunk infóról, hagyjuk kémián Mrs Duncant tanítani, hozzunk felszerelést nyelvtanra, ne beszélgessünk órákon, felejtsük el az állandó telefonozást, tesizzünk rendesen (ez föleg  ránk, lányokra vonatkozik)... Azt hiszem még egy darabig sorolta volna, ha nem szólal meg a csengő.
--Jól van, tessék, még mindenki vegyen el egy ilyet mielőtt kimegy. A jövő heti program! --mondta az ofő a legutolsó pillanatban.
Szóval ez várható hétfőtől:
Hétfő - Egy kommandós élete (előadás)
Kedd - Osztályok süteményversenye
Szerda -Nyelvi vetélkedő, Rajzverseny
Csütörtök - Az olimpia (előadás), Sportválasztó
Péntek - Zenei nap
Én magam se tudom, hogy ez mit is jelent pontosan, de remélhetőleg irodalmon Kelemen még több információval tud majd szolgálni. Patrik mesélte, hogy néha vannak ilyen előadásokkal és programokkal teli hetek, ilyenkor minden délutánra szerveznek valamit. Mindegy, hogy milyen osztályba jársz, ilyenkor biztosan találsz kedvedre való programot. 
--Szerinted ez milyen lesz? --lengette meg előttem a lapot Márk. --A régi sulimban nem volt semmi ehhez hasonló.
--Én se emlékszek semmi ilyenre, még Angliából se --vontam meg a vállam. --Csak annyit tudok, amit Patrik elmondott.
--Beavatnál engem is? --kérte, mire elmondtam neki azt a keveset, amit már előbb leírtam. --Aha, hát kíváncsi leszek. Részt veszünk majd valamin?
--Miért is ne? Itt nem kell tartanunk a szüleinktől  --viccelődtem.  
A semmiből hirtelen mögöttünk termett Leon.
--Na, elég lesz! --állt elénk. --Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy túl sokat vagytok együtt --mondta, majd Márkhoz fordult szenvedő arccal. --Haver, hanyagolsz!
Találkozott a tekintetem Márkéval, és finoman a terem felé biccentettem jelezve, hogy kettesben hagyom őket. Leon... a féltékenysége nagyon cuki volt. :)
Gondoltam becsengetésig átnézem az angolt, mert sok új szót vettünk a héten, ezen kívül olvastunk egy szöveget is, szóval megvolt az esély a felelésre. Az ember azt hinné, hogy ha majdnem minden óra angolul van, az osztály felének meg ez az anyanyelve, akkor ez  gyerekjáték, de nem. Közel sem az! Írtatok már legalább 6 oldalas beadandót egy olyan témáról, amiről a felnőtteknek is nehezükre esik? Kellett már 150 szót megtanulnotok egyik napról a másikra? Tudnátok fél órát beszélni folyamatosan a semmiről? Ezeken mi mind túl vagyunk már, de folyamatosan rettegünk, hogy a tanárnő mit talál ki nekünk legközelebb. Szóval talán azzal járnék a legjobban ha most, ebből a "kevésből" felelnék.
Aztán a tanulásos tervem mégis meghiúsult. Áron ma beszélgetős kedvében volt és engem talált meg, amit egyébként nem bántam. Az utóbbi időben Márk miatt én is sok embert hanyagoltam - többek között őt is.
Igazából nem is tudom hogyan, de valahol a társalgás felénél azt vettem észre, hogy Ericre terelődött a szó.
--Szegény teljesen kétségbe van esve --magyarázta Áron. --Tudod, szőke haj, kék szem... Csak épp nem a mi korosztályunk kattant rá, hanem az összes negyedikes-ötödikes kiscsaj. Azon gondolkodtam, hogy kéne neki randit szervezni.
--Lehet. Ötleted van már? --érdeklődtem. Egyébként teljes mértékben egyet értettem vele, Eric megérdemli, hogy egy kedves, aranyos, nem túl fiatal barátnője legyen.
--Az az igazság, hogy van. Csak épp nem tudom, hogy kéne megvalósítani...
--Na, részletezd! --noszogattam.
--Nos, szerintem... vagy a B-ből azzal a szőke csajjal kéne összehozni, nem jut eszembe a neve, na. Vagy az osztályból... Ágival.
Meglepődtem.
--Ágival?
--Igen, tudod, zongorázik! És arra gondoltam, hogy ha lenne közös fellépésük, akkor esetleg kiderül, hogy illenek egymáshoz! --tárta szét a karjait. Szerintem arra várt, hogy elismerjem, ez mennyire jó ötlet.
--Hát nem tudom... --kicsit szkeptikus voltam, de végül vállat vontam. --Egy próbát talán megérhet. Nem hinném, hogy ez elsülhet rosszul.
--Remek! Már csak egy terv kéne --gondolkozott hangosan Áron (gyakran csinál ilyet). --Mit szólnál hozzá, ha te...
--Mi? Én biztos nem, bele se kezdj! --figyelmeztettem. Az ég világon semmi bajom az ötletével, de semmi kedvem szervezkedni. Ő találta ki, vigye is véghez.
Áron nagyot sóhajtott.
--Jó, akkor kitalálom mi legyen, te meg elmondod a véleményed, oké?  
--Legyen --bólintottam rá.     

A nap összességében fárasztó volt, a hideg téli idő miatt nem nagyon tudtunk koncentrálni az órákon. Ajj, már vége lehetne a télnek, a iskolában mindenfelé zombifejű diákokat látni, a "plázacica-négyes" (Aida, Zsani, Lea, Ivana) kivételével, mert ők mindig, minden körülmények között úgy néznek ki, mintha épp a kifutóról jöttek volna: teljes harci smink, miniszoknya még a legnagyobb hidegekben is (átöltöznek a vécében) és olyan parfümmenyiség, amitől 20 méteres körzetben mindenki elkábul. De inkább nem mondok róluk semmit. Ők ilyenek, ezt eddig is tudtam róluk, már a természetüket is ismerem, de én nem fogok pocskondiázni senkit. Megvan róluk a véleményem, egyszer leírtam, és ezzel el is van felejtve részemről a dolog.
Ugyanez érvényes anyára. Ma se viselkedett normálisabban, és talán nem is fog soha többé. Nem tudom mi baja lett, vagy miért nem próbál meg kezdeni valamit magával, de úgy érzem, ez nem állapot, ami nálunk folyik. Zsinórban negyedszer feledkezett meg Jankáról. Legalább szólna előre, ha nem akar elmenni érte! Patrik biztos elugrott volna kocsival, de még én is gyalogoltam volna, ha kell. Oké, hogy apa nincs itthon, de attól még mi létezünk!!!
Egyébként apa valószínűleg hétfőn már jöhet haza, egyelőre legalábbis úgy néz ki. Még lesz egy-két vizsgálat, meg gyógyszert is kapnia kell, de már sokkal jobban van. Miért van, az hogy az ő állapota is képes napról-napra változni, anyáé meg nem?
Á, inkább befejezem mára. Nem vagyok képes rendesen gondolkodni. 

2013. április 14., vasárnap

Január 25., Szerda

Jó dolog-e, ha a jövővel foglalkozom? És itt most nem arra gondolok, hogy melyik egyetemre akarok majd menni és milyen szakra; hanem arra, hogy azon filózom, meddig leszek együtt Márkkal. Közös lesz a jövőnk, vagy a mi kapcsolatunk is csak egy a gimis szerelmek tengerében? Ha szakítunk, akkor az miért lesz? És barátsággal válunk majd el, vagy még évekkel később is hadakozni fogunk egymással?
Nem, nem akarom elveszíteni Márkot, sőt, képes lennék az egészét életemet mellette leélni, de... mi van akkor, ha ő teljesen más irányba akar majd a gimi után haladni? Tudom, a távolság legyőzhető, meg minden, de csak rövid távon. Semmi se működik a végtelenségig.
És félek. A jövőtől. 
   
Valamikor hajnalban sokalltam be, és a gépemet bekapcsolva rögtön beléptem Facebookra. Nem is lézengtek arrafelé sokan, összesen öt online ismerőst jelzett a chat, köztük Palomát. Próba szerencse alapon ráírtam, és reménykedtem, hogy válaszoljon. Nagy szükségem volt egy-két megnyugtató szóra.
Egy percen belül jött a válasz, Paloma minden bevezető nélkül kérdezte, hogy mi a baj. Nincs mese, ismer annyira, hogy tudja, ha az éjszaka közepén fent vagyok, akkor valami nem stimmel.
--Nem bírom kiverni a fejemből a jövővel kapcsolatos kétségeimet. Mi lesz Márkkal és velem? --kérdeztem tőle.
Elolvasta. Nem jött válasz.
Már 5 perce olvasta, nem válaszolt.
10 perc után eldöntöttem, hogy kikapcsolom a gépet. Ujjam már a piros x-en volt, mikor üzenetem jött.
--Itt vagy még? --érdeklődött Paloma. --Bocsi, csak eszembe jutott egy idézet, amit az egyik sorozatban hallottam. Szerintem tanácsnak is megteszi :) "Ne tekints hátra, ne vájkálj a múltban, mert ami elmúlt, elmúlt. És ne aggodalmaskodj a jövő miatt, mert az messze van. Élj a jelenben és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá." (Tuti gimi) Sikerült levonnod a tanulságot?
Egy kicsit törnöm kellett a fejem, mert nem minden juthat az ember eszébe ilyen későn (vagy inkább korán?).
--Azt akarod ezzel, hogy... Ó! Lesz, ami lesz, élvezzem a Márkkal töltött időt addig, ameddig lehet?
--Ha neked ez jött át, akkor igen. :) A lényeg, hogy ne hagyd az aggályaid miatt tönkremenni a kapcsolatot!   
Most, hogy sikerült egy kicsit lenyugodnom, gondoltam megkérdezem Palomát mi a helyzet Rafival, hátha ezúttal nem lesz elutasító. De mégse tettem meg. No nem azért, mert nem voltam elég kíváncsi, csupán az álmosság miatt, ami kezdett eluralkodni rajtam, és már minden porcikám azért tiltakozott, hogy feküdjek végre vissza. Gyorsan elköszöntem hát a barátnőmtől, megköszöntem még egyszer a segítségét, majd kikapcsoltam a gépet. A fejem alig ért a párnára, máris nyugodt álomba merültem. Akár háború is lehetett volna közvetlenül mellettem, az se zavart volna...

Hiába húztam a párnát a fejemre, a telefonom csörgését az sem tudta kellően tompítani. Legújabb csengőhangom, egy David Guetta-szám csak nem akart elhallgatni. Mikor nagy nehezen felültem, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs honnan jön a hang. Kómásan járkáltam körbe-körbe, belerúgtam az asztalomba, végül megláttam a mobilt a polcon.
Felvettem, de időm se volt megszólalni, a vonal másik végén Márk kezdett el idegesen hadarni.
--Mel! Már azt hittem nem élsz! Hol vagy? Már rég megy az első óra!
Na ettől az információtól aztán kipattantak a szemeim.
--Micsoda? --sikítottam hisztérikusan. Rápillantottam az órára, és rájöttem, hogy ez nem átverés: elaludtam! --Rohanok! --mondtam, majd letettem.
Villámsebesen rángattam magamra a ruháimat, közben fésülködtem és fogat mostam (igen, egyszerre), magamhoz vettem egy kis pénzt büfére, majd lerohantam a lépcsőn. Aztán fél perccel később visszarohantam: fent maradt a táskám. Legnagyobb meglepetésemre a bejárati ajtó be volt zárva, szóval bárki ment is el utoljára, azt hitte, hogy én már elmentem itthonról. De nem volt időm ezen gondolkodni, szinte repültem a suliba. A - szokás szerint  jeges - járdán csak háromszor csúsztam meg, de már hozzászoktam, így nem is lassítottam. Rekordidő alatt értem be, öt perccel kicsengetés előtt ott álltam a terem ajtajában. Gondoltam már nem megyek be, inkább vettem magamnak reggelit, most legalább nem volt sor a büfénél. :)
A szünetet úgy kezdtem, hogy Kelemennek elmagyaráztam a késésem okát. Nem örült neki túlságosan, hogy elaludtam, de azt mondta, hogy nem írja be az igazolatlant.
--De többet ne forduljon ilyen elő! --figyelmeztetett, majd otthagyott.
Ahogy számítottam rá, Márk már azelőtt letámadott, hogy beléptem volna a terembe. Elkísért a helyemig, megvárta amíg lepakolok, és csak utána kezdett el kérdezősködni, hogy mégis mi történt.
--Hívtalak egy csomószor reggel. Az utolsó reményem volt, mikor kikéredzkedtem óráról. Ha akkor se vetted volna fel, akkor tuti, hogy ellógtam volna! --magyarázta komoly arccal.     
--Nem aludtam túl jól éjjel, valószínűleg azért nem hallottam a csörgést. --Lesütöttem a szememet. Magamban azért fohászkodtam, hogy ne kérdezzen rá. Nem vágytam arra, hogy a tegnapi hullámvölgyem részleteivel traktáljam.
Mosolyogva megsimította az arcom.
--Mostantól minden reggel együtt jövünk. Ha kell, az ablakodat dobálom addig, amíg fel nem kelsz!
Adtam neki egy gyors csókot. Nem kell, hogy a többiek mindent lássanak...
--Képzeld, még az ajtó is be volt zárva --mondtam. --Te nem tartod furának, hogy senkinek se tűnt fel, hogy én még alszok?
Márk önkéntelenül felnevetett.
--Bocs, tudom, szerinted ez komoly dolog, de... --próbált mentegetőzni, de megint elnevette magát. --Figyelj, szerintem apámnak az se tűnne fel, ha nem laknék otthon. Apropó apám... --jutott eszébe valami. --Betti elkotyogta neki, hogy te meg én... szóval, hogy járunk, így most nem száll le rólam. Azt akarja, hogy hívjalak meg vacsorára, meg szervezzünk vele közös programot...
--Uh. Ez most ugyanaz a rajongás, mint év elején? Szóval megint arra pályázik, hogy összehozok neki egy találkát anyuékkal? --kérdeztem felvont szemöldökkel. Márknak nincs jó kapcsolata az apjával, és az az igazság, hogy én sem kedveltem meg...
--Ja, asszem. De nyugi, előbb vagy utóbb elküldöm a francba.
--Oké, már csak egy kérdésem van: mostantól hol fogunk találkozni? Mert nálam ott van anya, nálad az apád...
Márkkal egyszerre kezdtünk el nevetni. Fura szüleink vannak, mi tagadás. 
--Ti vagytok a modern Rómeó és Júlia --szólalt meg Csongor a hátam mögül.
Érdekes, azt hittem, hogy zenét hallgat, de ezek szerint csak úgy süketen használja a fülhallgatóját (biztos megvan rá az oka). Márk, aki annyira nem lepődött meg rajta, hogy Csongor beszélt, vigyorogva bólintott felé egyet, majd visszafordult hozzám, és a szünet végéig röviden elmondta mi volt irodalmon.         

Mono ma temetésre ment (még csak nem is ismerte a faszit, de mindegy), így Paloma felajánlotta, hogy elkísér spanyolra, hogy csengetésig tudjunk beszélgetni. Gyorsan lepakoltam a cuccomat, majd siettek ki a folyosóra, ahol az ablaknál állva egyszerre tudtunk beszélgetni, és az udvaron focizó végzősöket nézni (biztos duplatesi). Nem lehetett valami kellemes ilyen hidegben kint lenni, de ők úgy rohantak a labda után, mintha mindig is ilyen körülmények között kellett volna játszaniuk.
--Nem miattad késtem el! --próbáltam meggyőzni Palomát, aki magát okolta. --Saját magam miatt. Ha nem problémázok ilyen hülyeségeken, akkor tudtam volna rendesen aludni.
--Hát jó, tegyük fel, hogy tényleg nem az én hibám --mondta egy nagy sóhaj kíséretében. --Legalább sikerült a lelkedre beszélnem? Ugye most már nem fogsz görcsölni azon, hogy mi lesz veletek?
--Minden oké --feleltem mosolyogva, aztán nagy levegőt vettem. --Figyelj, és... veletek mi van? 
Paloma vállat vont.
--Semmi.
--De... ugye nem szakítottatok?
--Nem.
--És nem is fogtok, ugye? --próbáltam még több információt kihúzni a hirtelen szűkszavúvá lett barátnőmből.
--Nem hiszem.
Még vagy ezer dolgot akartam kérdezni, de mivel úgy tűnt, nem szándékozik hosszabban válaszolni, így inkább hagytam az egészet. Ha komoly gond van, és ha akarja, akkor majd biztos elmondja.
Valaki hirtelen megfogta a vállam, én meg nagyot ugrottam ijedtemben. Ahogy megfordultam, Benivel találtam magam szembe. Haja fel volt zselézve, és vörös színe miatt tényleg úgy nézett ki, mint egy kakastaréj.
--Mel! Tudod, hogy nem bujkálhatsz előlem örökké --mondta. A szemembe nézett, és úgy láttam, hogy már nincs annyira kiborulva. --Még mindig nem értem, mi volt a baj.
Nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Ezek szerint még nem hallott róla, hogy összejöttem Márkkal, és én nem is szándékoztam elmondani neki.
--Már nem érdekled, ennyi, vége. Fogadd el! --közölte Paloma helyettem.
--Nem veled beszélgetek! --szólt rá Beni egy kicsit durvábban a kelleténél, majd megint felém fordult. --Tőled akarom hallani, Mel. Én nem elégszek meg egy telefonbeszélgetéssel és egy filmből vett sablonszöveggel.
Na most hogy koptassam le? Bár meg tudtam volna állítani az időt, hogy ki tudjam találni mit mondjak! De mivel ez nem egy sci-fi, így ott helyben kellett improvizálnom, ami nálam ritkán sül el jól.
--Meguntalak --mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. A reakciók alapján eléggé mellé lőttem: Paloma pislogás nélkül meredt rám, Beni pedig levegőt venni is elfelejtett. --Vagyis... úgy értettem... már... mást szeretek...
Szinte suttogtam, de Beni hallotta. Rezzenéstelen arccal meredt rám, a szemében pedig a felismerés szikrája villant. Már nyitotta volna a száját, hogy szóljon, mikor Paloma elrángatott onnan. A mosdóban aztán jól leteremtett, hogy ezt nem kellett volna elmondanom neki, meg biztosan rájött, hogy Márkról van szó, meg amúgyis. Jó, igaza volt. De nem tehetek róla, hogy nyomás alatt össze-vissza beszélek!
--Reméljük a legjobbakat. Még csak az hiányzik, hogy nekiessen Márknak --zárta le a dolgot Paloma, majd mentünk is (elkísért, nehogy Beni még ott legyen). 
Spanyolon rájöttünk, hogy a tegnapi napot nem csak képzeltük, nem voltunk betépve se. Igen, Szende Gábor itthagyott minket. És igen, egy vén banya lett az új tanárunk. Nem, nem túlzok. A mai órán egy tesztet írtunk az egész eddigi anyagból (!), hogy lássa mit tudunk. Hát kösz szépen. Év eleji szavak, nyelvtani kérdések, szövegértés... Csak ne adjon rá jegyet!   
  
Lisette a tudtom nélkül délutáni programot szervezett nekem. Természetesen megint a plázába mentünk az ismeretlen srácot kutatni. De most meg is találtuk!
Úgy volt, hogy kábé egy óra bolyongás után elmentem mosdóba, és addig Lis kint várt. Nos, mire visszaértem már nem volt egyedül: ott állt vele a srác. Pont ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb: bőrdzsekiben, fogkrémreklám mosollyal, sőt, arra is rá kellett jönnöm, hogy a szeme kék. Mégpedig nagyon. Kékebb, mint Ericé.
Lis megbabonázva bámulta a fiút, aki épp mesélt valamit. Azt hittem észre se vesz.
--Ó, szia! --nézett rám meglepetten, mikor megálltam mellettük. --Mel, ő Bence. Bence, ő a barátnőm Mel --mutatott be minket egymásnak.
A srác nem túl kedvesen végigmért, egy aprót biccentett (!), majd visszafordult Lisette-hez.
--Akkor majd írok --mondta, majd ellökte magát a korláttól, és búcsúzóul intett egyet.      
A barátnőm tátott szájjal meredt utána.
--Föld hívja List --lengette meg előtte a karom. --Lis, mehetünk?
Nem válaszolt, szóval karon kellett ragadnom. Legközelebb a buszon sóhajtott egy hatalmasat, és azt suttogta, hogy "Írni fog. Nekem."
Azt hiszem, Lis most már hivatalosan is szerelmes.  


2013. április 6., szombat

Január 24., Kedd

--Tudod, mostanában valahogy másképp viselkedsz --néztem fel Márkra, miközben magához ölelt. --Mintha eltűnt volna belőled az a srác, aki nem olyan rég még halálra akart csikizni és csak úgy, viccből lökdösött.
--Én csak... --mondta, majd elgondolkodott. --Szeretném neked megmutatni ezt az oldalamat is. Hogy tudd, mennyire komolyan gondolom a kettőnk dolgát.
--De nem lehetne, hogy közben barátnak is megmaradsz? Olyannak, aki poénkodik és ezzel bármikor képes feldobni a napomat?
--Azt szeretnéd, hogy egyszerre legyek a pasid és a barátod? --kérdezett vissza homlok-ráncolva.
--Valahogy úgy --mosolyogtam rá.
Pár percnyi csend telepedett ránk, az arcomat Márk vállába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. A tusfürdő és a dezodor kettőse jellegzetes illatú (de nem túl erős), semmi mással nem tudom összehasonlítani. Már legalább százszor kérdeztem tőle, hogy milyen márkát/márkákat használ, de mindig csak egy sejtelmes mosollyal válaszol. Azt hiszem meg van a tökéletes programom: majd valamikor elkísérem Lisette-et a plázába, és amíg ő a titokzatos fiút keresi, addig én a drogériában szagolgatom a férfi illatszereket. 
Márk hirtelen kicsit eltolt magától és riadt szemekkel nézett rám.
--Te most... szerinted... Szóval mostanában nem tudlak felvidítani?
Elnevettem magam. Csak akkor jöttem rá, hogy ő tényleg komolyan aggódik emiatt, mikor felnézve láttam a rezzenéstelen arcát. Igen, rádöbbentem, hogy neki fogalma sincs arról, hogy a puszta jelenléte mekkora hatással van rám.
--Márk, félreértettél --simítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem. --Melletted bármilyen helyzetben jól érzem magam, csupán arra kívántam utalni az előbb, hogy hiányoznak a vicces pillanataid.
--Ó!
Lassan felderült a barátom arca. Megértette. :)
Ez a beszélgetés a negyedik és az ötödik óra között zajlott, a termünkben, az ablaknál állva, egymás karjaiban, alig négy órával a szintfelmérőm előtt. Tegnap döntöttem el, hogy ezt a dolgot tisztázni kell. Márk délután átjött hozzám angolozni (anya nem volt otthon). Bár tudja, hogy ennek az egésznek semmi tétje és már készültem rá eleget, ő mégse csinált semmit. Csak ült velem szembe, néha kérdezgetett angolul, kajálás közben beszélgettünk, de ezeken kívül semmi mást nem mondott. Se egy vicces megjegyzés, se egy játékos mozdulat.
Ez nem az a Márk, akit én ismerek! --ötlött fel bennem a gondolat.
Ez a komoly, kedves, megfontolt Márk is képes levenni a lábamról, de a legjobb tényleg a kettő közötti átmenet lenne. Remélem most, hogy felhívtam rá a figyelmét sikerül ezt eltalálnia.

A nap egyébként sehogy se akart eltelni, és ezt az izgatottságom számlájára írtam. Ha nem pillantottam volna tíz percenként az órára, akkor talán sokkal hamarabb szólalt volna meg a végső csengő.
De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a spanyol óra hosszabbnak tűnt a valóságnál. Hosszú percekig vártunk a tanárra, aki végül nem érkezett meg. Jöttek helyette mások: az igazgatóhelyettes egy idősödő, hogy is fogalmazzak szépen, testesebb, vörös fejű nővel nénivel.
--Gyerekek, ő itt Rózsa Tiborné tanárnő, az új spanyol tanárotok --közölte az ig.helyettes.
--És mi a helyzet Szende tanár úrral? --kérdezte az egyik B-s fiú.
--A tanár úrnak egészségügyi gondjai vannak, bizonytalan ideig nem taníthat. 
A döbbenet hangjai töltötték be a termet. Voltak, akik értetlenkedtek, páran az ig.helyettesből próbáltak kihúzni további információkat (sikertelenül), mi meg például elkezdtünk beszélgetni. Azt tippelgettük, hogy mi baja Szendének, és mit ne mondjak, képtelenebbnél képtelenebb dolgok merültek fel főként Leon jóvoltából. Egyébként furcsa volt, hogy az amerikai srác is csatlakozott hozzánk, mert általában ritkán vesz részt közös beszélgetésekben Monóval. Egymás társaságát még csak-csak elviselik (hogy ne érezzük kellemetlenül magunkat miattuk), de egyszerre, ugyanabban a társalgásban egyáltalán nem, vagy csak ritkán szólalnak meg. Márk terve, hogy majd az a hogyishívják gyerek elmondja neki mi volt anno, na, hát kudarcba fulladt. Még válaszlevelet se kapott, szóval nem jutottunk sokkal előrébb. Ezt hiszem ez az kettőjük titka marad (örökre).
--Köszönöm a szívélyes fogadtatást --szólalt meg gúnyosan a mostanra egyedül maradt tanárnő, egy pillanat alatt elcsendesítve minket. A hangja mély volt, talán a ahhoz tudnám hasonlítani, mikor valaki be van rekedve - bár van egy olyan gyanúm, hogy nála erről szó sincs. --Jó hogy nem zavartok el rögtön, nyöh. --A mondat végén egy olyan hangot adott ki, amitől mindenkinek nevethetnéke támadt. A kezemmel befogtam a számat, és közben próbáltam nem gondolni arra a nyögésre. Vajon csak a leülés miatt volt, vagy ez gyakori nála? Bárhogy is van, biztosan nehéz időszaknak nézünk elébe.
Rózsánét (így emlegettük óra után) egy cseppet se érdekelte, hogy kik vagyunk, de saját magáról se mondott semmit. Hol tartunk a tananyagban? Ez volt az első és utolsó kérdése, mert a válasz után - inkább csak magának - morgott mindenfélét arról, hogy ez nem túl nagy teljesítmény, majd ő rendet tesz, meg ilyesmiket. Nem is figyeltünk rá.   

~Este

Tényleg semmi okom nem volt az aggodalomra, a szintfelmérő nem volt nagy szám.
Utolsó óra után buszra szálltam, és egészen a nyelviskoláig utaztam (pont előtte van egy megálló). Bent rögtön tudtam merre kell menni, mert csomó kábé velem egyidős fiatal volt az épületben. Először a regisztrációhoz mentem, ahol kihúzták a nevem a lapról és útbaigazítottak. Nem sok időm maradt, szóval rögtön be is mentem a kijelölt terembe és elfoglaltam egy szimpatikus helyet az ablaknál. Tíz percig hallgattam mások beszélgetését, aztán megérkezett a tanár, csendet kért, kiosztotta a lapokat, végül elmondta a szabályokat meg az ilyen általános dolgokat. Egy órát kaptunk.
Karikázós feladatok voltak, pont mint amilyeneket a neten lehet kitölteni, csak itt majd százalékos eredmény mellé személyre szóló tanácsokat is kapunk. Az első néhány kérdés könnyű volt, aztán nehezedtek, a vége felé már öt perceket is gondolkodtam a válaszadás előtt.
Alig fejeztük be, máris mehettünk egy rövid szóbeli részre. Ettől viszont nem féltem annyira, hisz minden nap angolul beszélek a suliban és az órák többsége is angolul van. Kihúztam a hármas sorszámot, aminek azért is örültem, mert így hamarabb hazaérek (eredmény csak később lesz). A rövid várakozás közben írtam egy SMS-t Patriknak, hogy szerintem indulhat is értem. Előttem két fiú volt, az egyikük hamar végzett, a másikat viszont majdnem húsz percig bent tartották!
Az én szóbelim a következőképp zajlott:
Bementem, bemutatkoztam a két nőnek, kérték, hogy beszéljek a családomról és a tanulmányaimról. Mikor közöltem, hogy kétnyelvű osztályba járok összenéztek, és témát váltottak. Azt kérték mondjam el, hogy képzelem az életem tíz év múlva. Legszívesebben kapásból rávágtam volna, hogy nem tudom, de nem hinném, hogy azt elfogadták volna. Helyette lefestettem nekik egy olyan életet, amiben a tengerparton élek a férjemmel, akiről pontos leírást is adtam (persze, hogy Márkra gondoltam közben), és újságíróként dolgozom. Ennyi elég is volt, alig nyolc perc után megdicsérték a kiejtésem, majd ki is küldtek.
Patrik ott várt rám a folyosón, mosolyogva karolta át a vállam, és kedvesen érdeklődött, hogy sikerült. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Hazáig csendben utaztunk, mélyen a gondolataimba merültem. Tényleg úgy látom a jövőm, ahogy elmondtam? Gyorsan kellett reagálnom, azt mondtam ami először eszembe jutott, de vajon úgy is gondolom-e a dolgokat? Akarok-e tengerparton élni, messze a családomtól (anyáék sose laknának ilyen helyen), és valóban bízom-e abban, hogy Márkkal még akkor is együtt leszünk? Örökké tartó szerelem-e a miénk? És újságíró? Miért pont ezt mondtam? Soha életemben nem írtam még semmit naplón és beadandókon kívül, eddig fel se merült még bennem, hogy komolyabban foglalkozzak az írással. Vajon tudat alatt azt szeretném?
A sok agyalásba megfájdult a fejem, úgyhogy a házba belépve első utam a gyógyszeres szekrényhez vezetett. Fél órán belül kicsit jobban lettem, és bevallom, a gyógyszer abban is segített, hogy ne gondolkozzak. Úgy éreztem, mintha vattával lenne kitömve a fejem. Ez nem feltétlenül jó, de legalább nem akadtam ki azon, mikor anya megkérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig. Komolyan, mostanában úgy érzem, mintha nem lennének szüleim. Annyira nehéz lenne kicsit odafigyelnie ránk?
Az előbb mondtam esti mesét Jankának. Még mindig imádja, ha mesélek neki a londoni életünkről, mert ő arra az időszakra nem nagyon emlékszik. Azt hiszem, most meg tanulnom kéne holnapra, de még mindig nem érzem elég tisztának a fejem. Mindegy, azért megpróbálom.         

2013. március 31., vasárnap

Január 23., Hétfő

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! :)


A előző hét második fele úgy telt, mint a szerdai nap: próbáltam Márk közelében maradni, hogy megússzam a durvábbnál-durvább beszólásokat, mert ugye köztudott, hogy Márk elég forrófejű, szóval előtte mindenki elcsendesedik. Persze a bámulást nem úsztam meg, de azt még ki lehet bírni. Benit sikeresen elkerültem, mert akár tud az új helyzetről, akár nem, én inkább nem akarok találkozni vele.
Ami a tanulást illeti, pénteken több dogát is írtunk, de figyelemelterelésképp sokat készültem rájuk, így azok szerintem jól sikerültek. Plusz holnap megyek egy nyelviskolába szintfelmérőt írni, így a hétvégén meg arra gyakoroltam. Persze másra is szakítottam időt, mert pénteken List kísértem el a plázába, és órákig köröztünk, hátha meglátjuk a bőrdzsekis srácot, de persze nyoma sem volt; szombaton napos idő volt, ezért felajánlottam, hogy elviszem Jankát a játszótérre, ahol egyébként Márk várt, aki szintén a testvéreit hozta; vasárnap pedig apát látogattuk meg mind. Mivel csak egyesével mehettünk be, így elhatároztam, hogy beszámolok neki az új kapcsolatomról. Így már nem olyan, mintha titkolóznék a szüleim előtt. És ahogy sejtettem, apa jól reagált:
--Csodás! Mindig is kedveltem azt a fiút, a kezdetektől fogva látszott rajta, hogy oda van érted --mondta. Hát kösz, eddig még nem cukkoltak vele eleget a barátaim, hogy mennyire vak vagyok, még tedd meg te is. --Anyád tudja már? --kérdezte nagyot sóhajtva. Megráztam a fejem. --Sejtettem. Pedig neki is el kell mondanod...
--Persze, tudom, de hogyan? Annyira utálja...        
Végül annyiban maradtunk, hogy várok a megfelelő alkalomig, már ha lesz olyan. Még pár percet beszélgettünk, de ott kellett hagynom, mert nem akartam elvenni Patrik idejéből. A kórház folyosóján meglepetésemre Matt jött velem szembe, a bal karja fel volt kötve. Riadtan kérdeztem, hogy mi történt, ő meg teljes nyugalommal mosolygott rám.
--Csak kificamodott a vállam, nem nagy ügy --legyintett.
--Júj, nem fáj? És gipszet kapsz?
--Nyugi --nevetett. --Már helyretették, de egy pár napig jobb, ha nem mozgatom.
--Ó, és hogy történt?
Matt már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a folyosó másik végéből egy huszonéves lány kiálltott neki, hogy menjen.
--Bocs, majd a suliban találkozunk --mondta, és elköszönt.
Azt hittem, csak viccel, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sérülés után jöhet, de hétfő reggel tényleg ott ült a helyén. Miután lepakoltam rögtön odaléptem hozzá. Biztos látszott rajtam az értetlenség, mert meg se kellett szólalnom, máris magyarázta, hogy ez nem olyan komoly sérülés, mint gondolom. Rákérdeztem még egyszer, hogy mi történt, mert tegnap nem tudta elmondani. Azt válaszolta, hogy karatézik, és volt egy rossz mozdulata. Kicsit zavartnak tűnt beszéd közben, de biztos kapott fájdalomcsillapítót és attól volt.
Leültem a helyemre, és vártam  Almássy Réka tanárnőt, aki óracserét kért, így ma tartott kultúrát az egész osztálynak, pénteken meg lesz a nyelvtan. Szóval csendben nézelődtem, és olyat láttam, mint még soha: Paloma és Rafi veszekedtek! Eddig úgy tartottam, hogy nekik van a legharmonikusabb kapcsolatuk az ismerőseim közül, imádják egymást és tökéletesen összeillenek. És most meg ez! Ötletem se volt mi történhetett, min kaptak össze annyira, hogy Rafi még a könyveit is lesöpörte a padjáról, miután Paloma otthagyta. Találkozott a tekintetem Márkéval, aki csak megvonta a vállát jelezve, hogy fogalma sincs mi történt. Már csengettek, így nem tehettem semmit, de elhatároztam, hogy következő szünetben beszélek Palomával. Jó terv... lett volna, ha a barátnőm nem zavar el azzal a szöveggel, hogy ő ma már hallani se akar arról a baromról (mármint Rafiról).
Márk letett elém egy muffint.
--Mostantól nem fogsz büfébe járni? --mosolygott rám.
Felemeltem a fejem a padról, és a szemébe néztem. Bár a Paloma viselkedése miatti csalódottságom nem múlt el, de egy kicsit jobb kedvem lett. Márk pontosan tudja, hogy inkább nem megyek büfébe, nehogy találkozzak valakivel, akivel nem akarok, ezért hozott nekem a kedvenc sütimből. Kedves volt tőle. :)
Feltápászkodtam, hogy adjak neki egy puszit.
--Köszi. És nem, egy darabig nem --feleltem, majd elkezdtem leszedni a muffin papírját. --Kérsz belőle?
Nemet intett, és felmutatta a kezében lévő sajtos szendvicset.
--Láttam, hogy Rafival mentél ki. Nem kérdezted tőle, hogy mi történt? --érdeklődtem. Reméltem, hogy ő többet tudott meg, mint én.
--Rákérdeztem, de azt felelte nem akar róla beszélni.
Nagyot sóhajtottam.
--Bízok benne, hogy megbeszélik a dolgot, és fel se merül bennük a szakítás gondolata.
Megszólalt a csengő.
--Nem kell őket félteni --mondta Márk, majd leugrott a padomról és a helyére ment.
Később, tesin egy egyetemista lány volt velünk, mert a tanár úr az uszodába ment azokkal, akik úszást választottak saját projektként. Sok kérdésünk lett volna hozzá, de túlságosan szigorú volt, és ha valakit ácsorogni látott, rögtön kiabálni kezdett. A rossz idő miatt (erős szél + havazás) a fiúk is a csarnokban voltak, így ahányszor odanéztem, ők mindig rajtunk röhögtek. Szép, mondhatom! Ők focizhatnak, mi meg megkaptuk ezt a zsarnokot.
Az első óra végén kaptunk öt perc szünetet. Az öltözőben hallottam, amint Ivana azt magyarázza Aidának, hogy a csaj régen ide járt, és most, hogy végzős az egyetemen, Németh megengedte neki, hogy itt legyen gyakorlaton, vagy valami ilyesmi. Nem hallottam rendesen, mert halkan beszélt.
Végül, nagy keservesen, eltelt a második negyvenöt perc is, és mire észbe kaptam már a kémialabor felé sétáltunk Monóval.
--Figyelj, arra gondoltam, hogy hétvégén elmehetnénk moziba. Négyesben... mármint a fiúkkal.
--Duplarandi? --néztem rá értetlenül.
Bólintott.
Meglepett az ötlet. Mono általában nem hozza közénk Petit, mert az A-s srác a téli bálon se igazán törte magát, hogy jobban megismerjen minket és beilleszkedjen a fiúk közé. Úgy sejtem azért találta ki ezt a programot, mert ha Márk megkedvelné... hát akkor nem kellene ennyire elszigetelődniük tőlünk. Nem túlzok ha azt mondom, mindannyiunknak hiányzik Mono társasága.
--Megkérdezem Márkot --mondom végül. --Mit néznénk meg?
--Nem tudom, azt majd megbeszéljük közösen!  
--Oké.
A teremtől nem messze megláttam Gabót. Nem tudom írtam-e már, de belépett a suli focicsapatába, és azóta a szüneteket a 10.B-s fiúkkal tölti. Ugye azon az évfolyamon nem művészetis, hanem tesis osztály indult, ahol a fiúk vannak többségben, és legalább a felük focizik. Nem akarok általánosítani, de azok a focista srácok, akiket én ismerek mind beképzeltek. Szóval ők mind olyanok, mint Gabó, csak egy évvel idősebb, kicsivel izmosabb és sokkal hangosabb változatban. Mono szinte hangtalanul odasúgott tanácsára lehajtottam a fejem, és próbáltam feltűnésmentesen elmenni mellettük. De az én drága osztálytársam nem kiszúrt?! Olyan hangosan invitált közéjük, hogy szerintem egy emelettel feljebb is lehetett hallani. Azzal érvelt, hogy "ezeket a srácokat még nem próbáltam ki." Éreztem, hogy elvörösödök, és talán tovább se tudtam volna menni, ha Mono nem taszigál az ajtó felé.
--Ekkora bunkót! Az ilyeneket egy külön szigetre kéne száműzni! --fakadt ki odabent. Látszott rajta, hogy ideges, de kedvesen megsimította a karom. --Nehogy komolyan vedd, amit mondott!
Nemsokára a többiek is megérkeztek. Márk láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert egyből odajött, és elkezdett faggatózni. Úgy döntöttem, nem mondok neki semmit. Ez most nem ugyanolyan, mint mikor a lányok szólnak be, mert őket a barátom nem bántaná. De Gabó... őt gondolkodás nélkül leütné, mint tette azt már egy korábbi alkalommal is. És én nem akarom, hogy megint miattam kerüljön bajba. Sose bocsátanám meg magamnak, ha miattam rúgnák ki a suliból.
--Jó, akkor ne mondd el! --mondta sértődötten, és az utolsó óra végéig felém se nézett. 
--Ugye nem haragszol? --kérdeztem a nap végén jelző csengetés után.
Nem válaszolt, de nem is haragudott rám, mert együtt mentünk el az általános iskolába a kicsikért. Tényleg ítélet idő volt, sokkal jobb lett volna kocsival menni, de Patriknak ott kellett még maradnia. Fogtam Márk kezét, nem csak azért, mert jó érzés volt, hanem mert így kevesebb esély volt rá, hogy a szél visszafúj. Kábé félúton rákérdeztem a mozira, de nem válaszolt. Kicsit megrángattam a kezét, mire értetlenül meredt rám. Azt hiszem nem hallotta, hogy szóltam.
--Azt kérdeztem, hogy mit szólnál hozzá --próbáltam túlkiabálni a szelet --, ha hétvégén Monóékkal moziba mennénk!
Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem mit mond.
--Mi?!
Épp egy kávézó mellett haladtunk, ahová behúzott.
--Azt mondtam, részemről oké --felelte normál hangerővel.
A meleg helyiségben elkezdtek olvadni az arcizmaim, így rámosolyogtam.
--Segíthetek? --állt meg mellettünk egy pincérnő.
Márk kért két teát, ami kellően felmelegített minket, majd próbáltunk gyorsabb tempóban tovább haladni. Még így is kicsit késve érkeztünk, de a gyerekeket nem zavarta.

2013. március 23., szombat

Január 18., Szerda


Már megvan miért nem írt Márk tegnap: mert átjött! Jobban mondva én mentem ki hozzá a kapuba, mert tényleg csak köszönni jött, szóval alig negyed óráig maradt. De félek, hogy nem magától ment el, hanem anya üldözte el, aki pont akkor jött haza, és erőteljes utalásokat tett arra, hogy őt itt nem látjuk szívesen - nem is köszönt neki, plusz folyamatosan nyaggatott, hogy menjek már befelé. Így sajnos se csók, se puszi nem volt, csak egy ártatlan mosoly.
Bent aztán hallgathattam, hogy nem kéne vele barátkoznom, meg mennyire fura egy család, a legviccesebb az volt, mikor kijelentette, nézzem levegőnek (!) Márkot, nehogy ideszokjon. MI VAN?! Komolyan, azt se tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettőt egyszerre. Vajon anya ilyenkor hallja magát? Később elmeséltem ezt Patriknak is, aki csak röhögött.
--Na látod, ezért jön át olyan ritkán Laura --magyarázta a szemeit törölgetve. --Anyát nem szabad komolyan venni.  
A bátyámnak igaza van, de azért kicsit még így is rossz hallgatni, mikor anya olyat szid, akit történetesen kedvelsz.

A mai nap szokás szerint nem volt nagy szám, leszámítva egy apróságot: szerintem most már mindenki tud arról, hogy Márkkal járunk, mert nagyon sok fura pillantást kaptam, a többiről meg ne is beszéljünk!
Először mikor beléptünk az épületbe még nem volt senki a folyosón, szóval nyugodtan fogtuk egymás kezét. Márk a teremben odajött hozzám, a radiátornak támaszkodott, de ez se tűnt fel senkinek, hisz eddig is gyakran ücsörgött ott. Ivana megint nézett - nem túl kedvesen -, ahogy eddig is tette, szóval nem zavartattam magam emiatt. Pedig ha jobban figyelek, akkor talán feltűnik, hogy ez most valahogy más volt... De csak a második szünetben jöttem rá, hogy a dolgok nem klappolnak, és tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet.
Úgy volt, hogy matek után kimentem mosdóba, ezúttal egyedül, mert a lányok közül senki se ért rá (Lisnek házit kellett írnia, Mono pasizott, Palomának meg le kellett mennie a titkárságra). A fiúk sose értik, hogy miért kell csoportosan vécére menni. Nem, nem a lefolyóban élő szörnyektől félek én, azok még egyszer se haraptak bele a seggembe, sokkal inkább a más lányokkal való találkozás feszélyez. Miután beléptem az ajtón, néhány tizedikes csaj rám nézett, majd kimentek, és a folyosóról behallatszott a nevetésük. Forgattam a szemem. Nem értem miért jó, ha az egész iskola visszhangzik a röhögéstől. Persze nekünk is vannak ilyen pillanataink, de egyikünk se nyerít annyira, hogy az zavarjon másokat.
Dolgom végeztével mostam a kezem, mikor beléptek ők: Ivana, Aida, Zsani és Lea. Számomra a rettegett négyes. Nem volt menekvés, elállták az utam, és akkor már tudtam mi következik.
--Tudhattam volna --fújtatott Zsani idegesen, közben pedig majdnem felnyársalt a tekintetével. --Kösz szépen, hogy elcsavartad a pasim fejét. Pedig minden tökéletes volt!
--Annyira azért nem --motyogtam a bajszom alatt (de hülye kifejezés!), a cipőmet tanulmányozva.
--Mi van?! Ha akarsz valamit mondd hangosan! --üvöltötte az arcomba Lea - mondjuk nem értettem miért, de mindegy, kibírtam.
--Volt saját pasid, akkor miért kellett a másé? --kérdezte Aida, aki a falnak dőlt neki. Nem kiabált, olyan hangja volt, mint a felnőtteknek a leszidásnál: nyugodt, de érezhetően dühös.
Úgy döntöttem jobb, ha meg se szólalok. Ők anélkül is tudnak szidni, és hát mondjanak amit akarnak. Értem én, hogy Zsani kikészült a szakítástól, és így vezeti le a feszültséget. A többiek meg, mint jó barátnők, segítettek neki a fejemhez vágni a válogatott szidalmakat. Micsoda szerencse, hogy a magyar szókincs ilyen téren hatalmas, az öt perc alatt nem hallottam kétszer ugyanazt a szót. Piros pont nekem, amiért nem borultam ki, de hát már nem tudom őket komolyan venni. Mondjuk az kicsit félelmetes volt, mikor Ivana nem akart kiengedni az ajtón, én meg azt hittem, hogy túszul ejtenek, és hozzákötöznek a vécéhez, vagy valami ilyesmi (ezt azért kinézem belőlük), de csengetéskor még utoljára úgy emlegettek, mint "örömlányt" (nem pont így, de ez a szinonima szebben hangzik), majd siettek órára. 
Szende Gábor már épp csukta volna be az ajtót, mikor odaértem, de nem szidott le. Gyorsan leültem Szabina mellé, aki ma már jött suliba.
--Beni keresett óra előtt --súgta a fülembe, miközben a tanár úr a naplót írta. --Tényleg szakítottatok?   
--Ő mondta?
--Ja, de amúgy is rájöttem, elég ránézni a meggyötört fejére --mondta, majd sokkal halkabban folytatta. --És... az igaz, hogy Márk miatt...?
--Na jó, és EZT ki mondta? --kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél, mert páran felénk fordultak.
Szabina látszólag meglepődött a reakciómon, de ugyanúgy folytatta.
--Hát... az van, hogy... a folyosón hallottam egy lánycsapatot beszélgetni...
--MI?!
--Khm, Melitta --nézett fel a tanár a naplóból.
--Elnézést tanár úr, csendben leszek --mentegetőztem.
--Nem, nem. Úgy értettem gyere felelni! --invitált a táblához. Lassan tápászkodtam fel, nem pont erre vágytam. --A többiek folytassák a múlt órán elkezdett fordítást!
A felelésem gyorsan lezajlott, feltett pár kérdést az olvasmánnyal kapcsolatban meg rákérdezett néhány szóra, majd egy négyessel leültetett. Az óra végéig csendben voltam, csak csengetéskor kérdeztem meg Szabinát, hogy szerinte Beni is tudja-e, hogy mi a helyzet Márkkal.
--Nem hinném --felelte elgondolkozva. --Szerintem akkor nem így viselkedne...
Nem volt időm tovább faggatni, hogy mire utalt ezzel, mert Mono megragadta a kezem, és kirángatott a folyosóra. Meg sem álltunk az egyik eldugott sarokig, ahol aztán lelkesen mesélte, hogy Petitől a szülinapjára egy láncot kapott, és azt hitte ennyi, de kiderült, hogy ma még vár rá egy meglepetés, csak az A-s srác nem akarja elárulni hova viszi. Tudom, hogy ez mennyire fontos Monónak, mégse tudtam 100%-osan rá koncentrálni, mert magamon éreztem a lányok pillantását. Lehet, hogy hülyeség, és tényleg megzakkantam, de idefelé is, ahogy elmentünk valakik mellett, hallottam, hogy röhögnek, meg láttam, hogy néztek rám, és hallottam, ahogy a nevemet mondják, meg mintha mutogattak volna...
Hirtelen Mono megragadta a vállaimat és megrázott.
--Minden rendben? --kérdezte az arcomat fürkészve. --Úgy néztél ki, mint aki mindjárt elájul.
--Nem, csak... Azt hiszem... Nem tudom... Lehet, hogy...
--Beszélj már normálisan! Mi van?! --rázott meg újra.
--Szóval --vettem mély levegőt. --Mindenki megtudta, hogy Márk miért dobta Zsanit, és én is ezért hagytam el Benit. És hát, hogy együtt vagyunk. És azóta úgy érzem, mintha mindenki bámulna meg röhögne rajtam.
Mono kérésére még elmondtam mi volt a mosdóban, meg mit mondott spanyolon Szabina, majd vártam a véleményét.
--Figyelj, ha ez tényleg úgy van, ahogy mondtad, az még nem a világ vége --mosolygott rám kedvesen. --Gondoljanak, meg mondjanak, amit akarnak, hisz ez csak rád és Márkra tartozik. Szeretitek egymást! Ennyi számít.
Igen, mindezt én is tudom, de valahogy abban a helyzetben ezt nem fogta fel az agyam (egyik pillanatról a másikra képes vagyok összezuhanni), és nagy szükségem volt arra, hogy valaki felhívja rá a figyelmem. Mono nyakába borultam, és megköszöntem a segítséget.    
A következő szüneteket a teremben töltöttem Márk mellett, és próbálta figyelmen kívül hagyni Ivanát, aki direkt ott maradt, hogy a pillantásával lyukat égessen a hátamba. Most nem zavart, az ablaknál állva, beszélgetés közben csak a barátomra figyeltem, aki a közelségével erőt öntött belém, és már nem éreztem magam védtelennek se.  
Mikor kicsengettek az ötödik óráról nem sok kedvem volt elindulni hazafelé, vagyis inkább végigsétálni a folyosón, de Márk odajött, és átölelt, közben a fülembe súgta: --Csak fogd a kezem és gyere!
És én nyugodt szívvel mentem  vele. 


2013. március 15., péntek

Január 17., Kedd

Elzárt minket a hó, szóval ráérek. Itt a rész. 


Este végre beszéltem apával. A telefonon keresztül boldognak tűnt a hangja, pedig biztos, hogy komoly fájdalmai vannak. Kérdeztem, mikor jöhet haza, de azt mondta még egy darabig biztosan nem: úgy néz ki a lábán lévő seb elfertőződött (?!), és ha ez még nem lenne elég, most fedezték fel, hogy az egyik bordája is eltörött (vagy csak megrepedt?). Hát nem tudom, milyen kórházban van, de ez... fura. Na mindegy, ugorjunk, mert már megint könnyezni kezdett a szemem.
Szóval, ma van Mono szülinapja. Úgy gondoltuk, legjobb lesz ezt az egészet reggel lerendezni, így matek előtt Lisette-el és Palomával körülálltuk Mono padját (szerencsére Gabó nem jött ma). Az amcsi barátnőnk kissé meglepődött, de hamar leesett neki, hogy mire ez a nagy felhajtást, és rögtön felpattant átölelni minket. Utána sorban bontotta ki az ajándékokat. Lis-ével kezdte, aki egyébként reggel simán otthon hagyta volna a könyvet, ha nem csörgök rá, de ez mellékes.
--Ú, egy könyv... és magyar nyelvű... --forgatta Mono egy darabig, szerintem olyan szavakat keresett, amivel nem bánt meg senkit. --Hát, köszi Lis! Ígérem, hogy elkezdem! --mondta, mire mind elnevettük magunkat. Az már nem olyan biztos, hogy be is fejezi. --Akkor, Meltől... wow, ez gyönyörű! Te csináltad? --bontotta ki a képkeretem. --Fú, már tudom is melyik képet rakom bele...
Utoljára hagyta Paloma ajándékát, ami nem más, mint egy nagy adag meggyes pite. Egyrészt azért készítette, mert ez megy neki a legjobban, másrészt pedig Mono imádja a gyümölcsöket, szóval előre sejtette, hogy sikere lesz. :)
--Jajj, ti is kértetek volna? --nézett ránk Mono, miután a sütik felét szó nélkül eltüntette. --Paloma, ez nagyon finom!
Még elég sok idő volt csengetésig, így elhelyezkedtünk a pad körül: Lis beült a szülinapos mellé, Paloma pedig elfoglalta a helyemet, de nem bántam. Ácsorgás közbe egyszer csak valaki hátulról átkarolta a derekamat, állát meg a vállamra támasztotta. Mosolyogva fordult oda Márkhoz, akit úgy látszik nem zavart a közönség. Igazából hallgattam én a lányok beszélgetését, de nem voltam ott 100%-ig. Olyan dolgokon gondolkoztam, mint például milyen szerencse, hogy Márk csak egy kicsivel magasabb nálam, különben nem tudná ezt csinálni - legalábbis nem lenne túl kényelmes -, meg amúgy mi jó neki abban, hogy a lányos fecsegésünket hallgatja...
--Miattam nem kell kimaradnod a beszélgetésből --suttogta a fülembe Márk, mikor már egy ideje csendben bámultam magam elé.
Hát ha ő mondja, akkor rendben van. Mosolyogva hallgatóztam, hogy kiderítsem miről van szó, és mit tudnék hozzáfűzni. Akár lottózhatnék is, valahogy sejtettem a dolgot: Lis épp a tegnapi srácot ecsetelte... Meghallgattam úgy ötödszörre talán, majd elmondtam a véleményemet: helyes volt - Márk elkezdett hümmögni -, de nem valószínű, hogy látja még valaha, szóval ő szó szerint álompasi marad. Érvelésem süket fülekre talált: hárman annyira beleélték magukat, hogy már randihelyszíneken és megfelelő ruhákon agyaltak. Ó, egek! Azt hiszem, Márk akkor menekült el, mikor a szemöldökformákat tárgyalták ki.
A csengetés vettet véget a rögtönzött "szülinapi bulinak", és nem túlzok ha azt mondom, hogy Csongor megkönnyebbült. Mikor végre leültem a helyemre, felemelte a fejét a padról, és kérdőn nézett rám.
--Ne szólj semmit! --kértem.
--Tudod, ezt most nehéz megállni --mondta, majd tőle szokatlan módon elmosolyodott. --De mást azért kérdezhetek?
--Ne kímélj!
--Most dobtad a vörit?
--A vörit... Ó, Benit! Hát, igen, mondhatjuk így is --halkítottam le a hangom, mert időközben Mrs Duncan bejött. --Miért érdekel?
--Semmi. Csak úgy kérdeztem --vonta meg a vállát, majd visszafeküdt a padra.
Csongor nem szokott "csak úgy kérdezni" valamit, de ráhagytam a dolgot, mert ha nem akarja elmondani, akkor hiába is faggatnám, bármeddig képes szótlanul hallgatni.
A matek hamar eltelt, új anyagot vettünk, vagyis csak az elméleti részt, de részletkérdés. Föcin aztán tűkön ülve vártuk Carlt, aki legutóbb nagyon mondogatta, hogy sok bukás lesz fizikából, és mégse lett. Kíváncsiak voltunk, hogy miért.
--Nos gyerekek, ez úgy lehetséges --magyarázta a tanár úr --, hogy mindenkinek beírtam egy-egy órai munka ötöst, hisz nálam mindig csendben vagytok, nincs rátok panasz, és megadtam a kegyelem kettest is. De! Ez azt jelenti, hogy mostantól mindenki gőzerővel tanul, ha gond van kérdez, eljár korrepetálásra, mert év végén nem leszek ennyire jófej. Rendben? --Hát persze! Mind vadul bólogattunk. 
Kicsengetés után egyből Márkhoz léptem, és a szám szélét rágtam idegességemben. A barátom felvonta a szemöldökét, és úgy bámult rám. Mivel tudtam, hogy ez nála azt jelenti "Mi van?", így mondtam, hogy félek Miss Bone-tól, mert a legutóbbi órát ellógtam, illetve ellógtuk, és vajon mit fogok, vagyis fogunk kapni ezért. Például mostantól mindig mi felelünk, vagy szaktanárit ad, vagy...
--Mel --szakított félbe nyugodt hangon. --Nem fogsz beírást kapni. Csak egy lógás, bekerül a naplóba, amit aztán vagy igazol valaki, vagy nem. Ennyi. Ami pedig a felelést illeti... hát arra megvan az esély, de ne aggódj miatta! A három barátnőd alig beszél magyarul, szóval az se okozna akkora problémát. Megoldanád --mosolygott rám.
És megint igaza lett: a tanárnő kérdezte, hogy hol voltam csütörtökön, mire motyogtam valami "családi ügy"-félét, és ezzel le is zárta a dolgot, nem faggatott tovább. Márktól is megkérdezte, hogy hová rohant annyira (ezt értenem kéne?), de ő csak a vállát vonva közölte, hogy dolga volt. Ó, ha a tanárnő tudná, hogy a lányvécé padlóján ücsörögtünk... :) 
Ezek után még két említésre méltó dolog történt. Az egyik a rajzóra, amikor mindenki rajzolhatott, amit akart, de óra végén a tanárnő osztályozott. Amúgy nem szeretem ezeket a feladatokat, mert magamtól sose tudom kitalálni mit rajzoljak, és ezzel megy el a fél óra. Hosszas töprengés után kinéztem az ablakon, és kitaláltam, hogy különböző hópelyheket készítek. Legalább azokat nem kell színezni. A legviccesebb Louis műve volt: egy karácsonyfát rajzolt, de olyan kisiskolás szintűt. Csak azért kapott kettest, mert dolgozott, amúgy a tanárnő szerint értékelhetetlen volt a munkája. Nekünk azért tetszett, szünetben majdnem mindenki odament közelebbről is megcsodálni és kinevetni.
A másik dolog a spanyol volt. Sejthettem volna, hogy ha Beni próbálkozni akar valamivel, azt ilyenkor teszi, én mégis meglepődtem. Monóval mentem órára, és igen: a terem előtt ott állt az exem, és csak rám várt.
--Mel, beszélhetnénk négyszemközt? --nézett rám könyörgő (?) tekintettel.
--Bocs de... nem.
--Kérlek, beszéljük meg! Csak 2 percet adj! --folytatta kábé ugyanazt, amit a telefonban is szombaton.
--Mondtam, hogy nem! --az utolsó szót direkt kihangsúlyoztam, mert elsőre nem fogta fel.
--De... Muszáj beszélnünk! --próbálkozott tovább, majd amikor be akartam menni a terembe megragadta a karom.
--Engedj el!
--Beszéljük meg!
--Azonnal engedd el! --avatkozott közbe Mono, és durván arrébb lökte Benit, engem meg betolt maga előtt a terembe. --Ekkora idiótát...
--Hú, köszi. Nem is tudtam, hogy ilyen harcias vagy --mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat. Nem a helyzet volt vicces - mert bár Beni könyörgött, de azért elég erősen megszorított -, inkább a tény, hogy Monónak van egy ilyen oldala is.
Szabina hiányzása miatt most Emma mellett ültem (Mono Petivel volt együtt), és ő is rákérdezett, hogy most akkor járok-e Márkkal. Sajnos csak egy igent tudtam odasúgni neki, mert a magnóból párbeszédeket hallgattunk, és a többiek pisszegtek volna, ha beszélgetünk. Hát ja, van egy-két B-s, akik szeretik hallgatni néhány spanyol hadarását... nem is tudom most éppen milyen témában. Én ritkán figyelek, mert tudom, hogy úgyse érteném, így most például Emma legújabb rajzait néztem át, amiket a hétvégén készített: volt ott csendélet az asztalán lévő rendetlenségről, a Tankcsapdáról készített manga rajza, meg egy macska is, aki az ablakban ücsörgött és a madáretetőt leste. Na ezen meglepődtem! Eszembe nem jutott korábban, hogy Emmáéknak macskájuk is lehet.
Patrik vitt ma haza, Márknak még maradnia kellett egy plusz francia órára, mert a tanárnő rájött, hogy az egyik anyagot nem érti, vagy micsoda, a lényeg, hogy ma már nem találkozok vele, majd csak Skype-on beszélünk. De az még nem jelezte, hogy fent lenne, pedig már fél órája várok rá... Most hívjam fel?