Február 8., Szerda

Tegnap spanyolon rádöbbentem, hogy Szabinát is elvesztettem. Mint kiderült, ő nem csupán Beni egy osztálytársa, hanem a barátja is, ráadásul régebb óta, mert az én verziómat meg se hallgatta a történtekről, arról már nem is beszélve, hogy vissza se akart köszönni. Nem gáz, mert ülhettem Leon mellett, aki egyébként úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de azért bánt, hogy egy nap alatt hány ember utált meg. Pedig ha azt vesszük, hogy én nemhogy hibás vagyok, hanem áldozat...

Egyébként zsarnoknőci rémuralma folytatódott, most például kinézte magának az A-sokat, és őket feleltette. Szegények alig tudtak megszólalni spanyolul. Már előre rettegek, hogy egyszer rám kerül a sor. Talán meg kellene kérnem Rafit, hogy mostantól csak spanyolul beszéljen hozzám. Ezzel az az egyetlen gond, hogy ő nem tudja nekem elmagyarázni a nyelvtant (a hiányos tudásom minden probléma forrása), mert ő ilyen formában, ennyire részletesen sose tanulta. Ő már ebbe született bele. Ez pont olyan, mint hogy én se tudnám a magyar igeragozást elmondani, mert sose neveztük így. Ezt úgy alapból tudom.

Márk megvárt a kapuban, mert korábban kijelentette, hogy soha többet nem mászkálhatok egyedül. Neki mindegy, hogy családdal, a csajokkal vagy vele vagyok, a lényeg, hogy Beninek esélye se legyen a közelembe jönnie. Hát, a gyilkos pillantásai alapján most inkább Márkot akarja elkapni bosszú céljából...

Leon velem együtt jött ki az épületből, és megállt egy pillanatra Márk mellett.

--Haver, lehetne már jó idő --rúgott bele egy jégdarabba. --Deszkázni akarok. Vagy előszedni a bringát. Vagy bármi mást csinálni idekint!

--Egyetértek. Ilyen jeges valamin még szánkózni se lehet rendesen --panaszkodott Márk is.--Úgy érzem nem bírom tovább a szobámban.

--Hé! Korizni ilyenkor is lehet! --próbáltam felvidítani őket. Szerintem ez egy jó ötlet volt.--Elmehetnénk a hét végén!

--Most voltál beteg --emlékeztetett a barátom. --Szerinted jó ötlet lenne órákig fagyoskodni a pályán?

--Nem lenne gond! --erősködtem tovább. Már teljesen beleéltem magam. --Hívhatnánk Monóékat is! Ezzel pótolnánk az elmaradt mozit.

--Nem, felejtsd el! --szakított félbe Leon. --Semmi kedvem azzal a beképzelt A-sal lógni.

--Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Peti nem olyan, mint gondolod!

Leon válasz helyett csak hümmögött egyet, majd elköszönt, mert alig két perce maradt elérni a buszmegállóig.

--Valami rosszat mondtam? --kérdeztem szomorúan.

Márk mosolyogva megrázta a fejét, majd nyomott egy puszit a fejemre, és mi is elindultunk.

Csodával határos módon anya nem volt otthon, apa pedig egyedül tévézett a nappaliban felpolcolt lábbal. Kihasználtam az alkalmat és leültem mellé.

--Szia kicsim! Minden rendben? --puszilt meg apa. Látszott az arcán, hogy örül a társaságomnak.

--Persze! Hogy vagy? Mit nézel? --kérdeztem a tévére nézve.

Apa tekintete a begipszelt lábára, majd a képernyőre siklott.

--Már valamivel jobban vagyok, de még nem az igazi. Egyébként A téglát nézem.

--Tényleg! Felismerhettem volna! --csaptam a homlokomra. --Úgy egy hónapja láttuk Márkkal.

Hirtelen felszisszentem, majd összeszorított szájjal fordultam apa felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni Márk nevének említésére.

--A fiú szemből, igaz? Aki annyit volt nálunk a múlt héten? --mosolygott rám, mire megkönnyebülten bólintottam. --Miatta akadt ki anya annyira?

--Igen --sóhajtottam. --Nagyon ellenzi, hogy vele legyek.

--Pedig szerintem rendes srác --jegyezte meg, mire döbbenten meredtem rá. Eddig fogalmam se volt róla, hogy apa nem osztja anya véleményét az ügyben.

--Tényleg úgy gondolod?

--Persze! --vágta rá egyből. --Azok után is átjött hozzád, hogy anya kétszer is kiabált vele! Mindent megtett azért, hogy melletted legyen! Az se érdekelte, hogy beteg vagy!

--És a többit még nem is tudod... --jegyeztem meg halkan.

--Mire gondolsz?

--Nem véletlenül volt ő is itthon egész előző héten: felfüggesztették, mert miattam megvert egy másik srácot --világosítottam fel.

--Az igen! --bólintott apa elismerően. --Kétségem sincs afelől, hogy odáig van érted. Most már csak anyádat kellene meggyőznünk erről.

--Hah, mintha az olyan egyszerű lenne... --ráztam meg a fejem elkeseredetten, majd egy öleléssel búcsúztam apától, és felmentem tanulni.

Ami persze nem jött össze, mert minden gondolatom a beszélgetésünk körül forgott. Igen, már korábban is beszéltem vele Márkról (akkor sem volt ellenére, hogy jóban vagyunk), de alig akartam elhinni, hogy a most kialakult helyzetben is a pártomat fogja. Szentül meg voltam róla győződve, hogy anya teletömte mindenféle hülyeséggel a fejét, és hogy most majd ő is kitiltja Márkot a házból, de kellemes meglepetésként ért, hogy még mindig kedveli. Az én barátomat. Nem ritka dolog ez egy apa esetében? Legalább egy jó dolog volt ebben a szörnyű napban.  

--Lis? Beszélnünk kell --álltam meg a barátnőm padja mellett. Ez irodalom óra előtt volt, még csak az osztály fele volt a teremben.

--Hm? --"szólt" Lis el sem szakadva a telefonja kijelzőjétől.

--Rám figyelnél egy kicsit? --emeltem fel a hangom.

Eric riadtan pillantott rám, majd a táblánál Leonnal beszélgető Márkra, és villámsebesen kiment a teremből. Hát igen, úgy tűnik már ő sem a barátom.

--Miaz? --nézett fel egy pillanatra Lisette.

Gondoltam egyet és kivettem a kezéből a telefont.

--Hé! --háborodott fel.

--Mióta vagy hozzánőve a mobilodhoz? --kérdeztem. --És mióta nem jut időd arra, hogy velem beszélj? Egyáltalán barátok vagyunk még?! 

--Add vissza! --nyavalygott, látszólag meg sem hallva amit mondtam.

Annyira felidegesített, hogy levágtam a telefonját a padra, és szó nélkül otthagytam. Márpedig én nem fogok vele szórakozni. A terem ajtajából még visszanéztem, de Lis újra belemerült a telefonjába, szóval idegesen kicsörtettem. Mono épp akkor búcsúzott el Petitől, szóval megragadtam a karját, és úgy ahogy volt, kabátban, táskával a hátán behúztam magam után a vécébe.
--Elegem van! Lisette-el nem lehet normálisan beszélni! --fakadtam ki, az amerikai barátnőm pedig türelmesen hallgatott. --Mégis mit gondol?! Annak a gyereknek akar tetszeni? Azért hord ilyen ruhákat?! Istenem, nem rosszkislánynak néz ki, hanem egy szakadt, nevetséges csajnak! Röhejesen néz ki! És még csak el se tudom mondani neki!
--Nyugi --veregette meg a vállam Mono. --Felejtsd el, majd idővel észhez tér. Hogy is szokták mondani? Minden csoda három napig tart. Nemsokára olyan lesz, mint régen.
--Remélem --sóhajtottam.
Valahogy nagy nehezen átvészeltem az egész napot. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a többiek bámulását, és kerültem a Lisette-el való találkozást is. Nem mintha arra számítottam volna, hogy mond valamit, csak nem akartam a közelében lenni, nehogy megint ideges legyek.
Összegezve rossz napom volt, inkább nem részletezném. Csak Márk közelségére vágytam, ő tudja a legjobban megnyugtatni a zilált idegeimet, ezért megkértem, hogy ma hadd tanuljak nála. Kissé vonakodva egyezett csak bele, nem akarta, hogy találkozzak az apjával, de mikor látta, hogy nem áll ott a kocsija a ház előtt, beengedett. Eleinte tényleg csak csendben tanultunk, de egy idő után úgy döntöttünk, hogy inkább megnézünk egy filmet. Hm, legyen elég annyi, hogy az első tíz percére pontosan emlékszem, utána pedig csak a hangokra...   

Február 7., Kedd

Helyesbítek, tegnap még repestem az örömtől, de ma rájöttem, hogy ami a suliban vár az rosszabb, mint egész nap a szobámban unatkozni.
Először is megfeledkeztem Beniről: ahogy Márkkal beléptünk a suliba rögtön észrevettem, ott állt a folyosó végén néhány osztálytársával és gyilkos pillantásokat vetettek a barátom felé.
A másik dolog, amire végképp nem számítottam az az, hogy az ügyben sokan (és tényleg sokan) Beni mellé állnak. Alig akartam elhinni, hogy a saját osztálytársaim félve (!) pillantanak Márkra vagy egyszerűen csak elfordulnak, ha meglátják. Sőt, néhányan velem is pont ugyanígy viselkednek.
--Ez... Ezt miért nem mondtad? --fordultam Márkhoz, aki kérdőn nézett rám.
--Mit kellett volna mondanom? 
--Hát... --kerestem a szavakat. --Hogy mi van itt!
--Miért, mi van itt? --nézett körbe tettetett értetlenséggel, amit azzal jutalmaztam, hogy belebokszoltam a karjába. Felnevetett, majd komoly hangon folytatta. --Figyelj, nincs semmi gond. Néhányan, sőt, szinte mindenki Beni verzióját hallotta az esetről. Nem nagy szám. Akit érdekelt az igazság, az megkérdezte tőlem is. Akit nem... hát azokkal meg nem foglalkozok.
--Ó, szóval te ezt ilyen lazán kezeled? --ráncoltam a homlokomat. Hogy csinálja? --De most komolyan, egy-két pillantástól feláll a hátamon a szőr.
--Az az igazság, hogy Leon már figyelmeztetett mi vár rám, így tegnap volt időm hozzászokni.
Többet is akartam még mondani, de megpróbáltam beletörődni a helyzetbe, és inkább megöleltem a barátom. 
Ez annyira, de annyira furcsa! Mono, Leon, Paloma, Rafi és Emma voltak azok, akik normálisan köszöntek, Áron elfordult, mikor odanéztem, Ivanáék a szokásos gyűlölködő fejeket vágták, a többiek meg mind félve pillantottak felénk. Ja, Lis meg még nem volt bent, de semmi jóra nem számítok, ha azt vesszük, hogy napok óta nem írt... De nem,  Márk válla felett láttam, hogy megérkezett, felénk integetett, csak más lett. Nagyon más. Haja kócosnak tűnt, bár valószínűleg direkt ilyen, erősen füstös sminkje volt, fekete bőrdzsekit viselt és abban a pillanatban belemerült a telefonjába, amint leült. Oda akartam menni hozzá, de még el se engedtem Márkot, mikor becsengettek és Mrs Duncan megjelent.
--Tegyetek el mindent a padotokról --kérte a tanárnő. --Dolgozatot írunk.
--Tanárnő én nem voltam múlt héten... -kezdtem.
--Attól még megírhatod --szakított félbe, és osztotta is tovább a lapokat. Ja, kösz.
Néztem az első kérdést, és így elkerekedett a szemem. Ez elsős anyag? Mi vettünk ilyet?  Ránéztem Csongorra, vagyis inkább a lapjára, de azon se szerepelt semmi a nevén kívül. Hátranéztem, Monóé is üres. Előttem Leon az asztalt ütögette, még egy szót se írt. Mi folyik itt?
--Pszt --löktem meg finoman a padtársam kezét. --Nem tanultál?
--Ilyen feladatokat még soha életemben nem láttam! --suttogta vissza.
--Nincs beszélgetés! --rivallt ránk Mrs Duncan.
--De tanárnő, ilyet mikor vettünk? --kérdeztem.
--Hát legközelebb be kell pótolni a hiányzást, és akkor talán tudni fogod --vetette oda, majd visszafordult a naplóhoz.
Óvatosan körbenéztem, de tényleg senki sem írt. Vagy a lapot bámulták, vagy a plafont, vagy ki az ablakon, de az értetlen fej mindenhol jelenvolt, szóval nem csak nekünk tűnt ismeretlennek ez az anyag. Azt vártam, hogy Ivana mikor kezd el reklamálni. Mikor már tíz perc eltelt és ezt még nem tette meg kicsit felemelkedtem a székemen, hogy lássam mit csinál. És ő írt! A lapjának a felét beborítottak a kék sorok. Talán volt egy olyan óra, amin csak ő vett részt?
Mivel ez csak egy röpdoga volt, így húsz perc után össze lett szedve, és amíg a tanárnő javított (gyorsan ment neki), addig mi kaptunk gyakorlófeladatokat. Szóval folyt a javítás, ugyanaz a mozdulat mindenhol: áthúz, egyest ír, szignóz. Aztán egyszer csak félbeszakadt a sorozat, biztosan Ivana lapjához ért. Csak olvasott, és olvasott, a feje meg egyre vörösebb lett, én meg el képzelni se tudtam, hogy mi történik.
--Miss Lengyel! Mire véljem ezt? --lengette meg a lapot idegesen a levegőben. Ivana megvonta a vállát. --Várom a választ!
Ivana odafordult Aidához és segítségkérően nézett rá.
--Khm, tanárnő --szólt Aida. --Ivanának nincs hangja, szóval nem igazán tud válaszolni... 

--És ezt nekem honnan kéne tudnom?! Különben is, attól még nagyon is szeretném tudni, hogy ez micsoda! Szóval így vagy úgy, de magyarázza meg! --mondta hisztérikusan Mrs Duncan.
Ivana fújtatva elővett egy lapot, és sebesen írni kezdett. Később volt szerencsém megtekinteni mindkét lapot: a dolgozaton arról volt szó, hogy ezt még nem tanultuk, és egy ideig nem is fogjuk, mivel ez 11.-es tananyag, a másikon pedig csak annyi szerepelt, hogy elég világosan fogalmazott, és nem fogja még egyszer leírni ugyanazt. Sikerült felbosszantania a tanárnőt, de az nem tudta megbüntetni, mivel Ivana bölcsen tartózkodott a csúnya szavaktól, és a tanárnőre se tett egyetlen rossz megjegyzést sem.
Óra után megkíséreltem beszélni Lisette-el, de telefonját a fülére szorítva kisétált a teremből. A szám is tátva maradt, annyira meglepődtem, de aztán visszamentem a helyemre és hátrafordultam Monóhoz.
--Mono, mi van Lisette-el? Megváltozott, nem? --kérdeztem.
--Ja, persze, te lemaradtál róla --gondolkozott hangosan a barátnőm. --Összejött azzal a Bencével, akivel a plázában találkoztatok, és kicsit stílust váltott, hogy jobban bejöjjön neki.
--Micsoda? --kerekedett el a szemem. Lis? Az én visszafogott barátnőm egy srác miatt változott meg? Egész nap a megfelelő pillanatra vártam (mikor nem lóg a mobilján), hogy megkérdezhessem milyen a srác, megéri-e, hogy jöttek össze, ilyesmik. Szóval szerettem volna, hogy meséljen, de nem jött össze. :(    

Február 6., Hétfő

Ha vége lesz a sulinak (és ennek az utolsó, őrült hajtásnak), akkor ígérem, hogy hosszabb részekkel jelentkezem majd! 

A suli különleges, programokkal teli hete eltelt - de nélkülünk. Én betegen feküdtem itthon, néha a láztól gondolkodni se tudtam, máskor meg teljesen jól éreztem magam. Márk, akit annyira nem viselt meg a felfüggesztése, minden nap átjött nem törődve azzal, hogy mióta apát hazaengedték (hétfőn) anya ki se tette a lábát itthonról. Az első pár napban még úgy kellett Patriknak becsempésznie, de szerdán már bátrabb volt és délelőtt érkezett. Nem zavarta, hogy anya egyszerűen rácsukta az ajtót, addig csengetett amíg valaki be nem engedte - és ez én voltam. A barátom persze egyből leteremtett, hogy betegen inkább feküdjek, de elmagyaráztam neki, hogy már nem nem bírok több időt az ágyamban tölteni! Éber pillanataimban, mikor egyedül voltam, kiolvastam az összes angol nyelvű könyvemet, megnéztem a legrégebbi DVD-ket is, amiket a házban találtam, a netet meg hiába néztem, suliidőben egyik barátom se volt fenn. Természetesen este már tömve volt a chat, de addig ki is kellett bírnom valahogy. De Márk, na ő tényleg a legnagyszerűbb társaság: amíg itt volt be nem állt a szája, elmesélte milyen filmeket nézett meg otthon, milyen sorozatból tartott maratont éjjel, de engem is kérdezgetett mindenről, ami épp eszébe jutott. Eddig még nem láttam ilyennek, de tudtam, hogy miattam csinálja. El akarta terelni a figyelmemet... miről is? A betegségemről vagy Beniről? Netán mindkettőről? Vagy nem akarta, hogy azon gondolkodjak miért is ücsörgünk reggel kilenckor a szobámban, mintha szünet lenne? Mindegy, a lényeg, hogy sikerült neki. Ha nem szól rám rendszeresen, arról is megfeledkeztem volna, hogy bevegyem a lázcsillapítót/köhögéscsillapítót/antibiotikumot. Komolyan mondom, a doki annyi gyógyszert írt fel nekem, mintha egy haldokló lennék, akinek a meggyógyítására tesz még egy utolsó próbát. Fujj. Egyébként a betegségem másik hatalmas hátránya az volt, azon kívül, hogy itthon kellett szenvednem napi 24 órát, hogy anya nem engedett apa közelébe. Döntését azzal indokolta, hogy nem akarja, hogy visszafertőzzem. Ez annyira dühítő! A tudat, hogy apa ott van alig pár méterre tőlem, de a közelébe se mehetek! Egyszer... talán csütörtök este hallottam, ahogy beszélgetnek, és... érdeklődött, hogy mi van velem. Bár azt nagyon rossz embertől tette, mert ha anyán múlt volna, akkor ott haltam volna éhen a szobámban. Eleinte még bejárt, de egyik délután meglátta Márkot, és kiakadt. Kiabált, hogy Márk mit keres itt az engedélye nélkül, meg hogy ő megtiltotta, hogy itt legyen, de most nem hagytam , és kiálltam a barátom mellett. Nos, erről legyen elég annyi, hogy anya nem díjazta a dolgot, és egy "Akkor csinálj, amit akarsz!"-kijelentéssel magunkra hagyott minket, és hát azóta se beszéltem vele. Van ilyen. Viszont a legfurább az, hogy Lisette se keresett. Még vasárnap váltottunk pár szót, de sietnie kellett, így nem tudtam meg semmi konkrétumot tőle, hogy jól van-e, vagy mi van vele. Semmit. De tényleg nem írt azóta! Egy szót se! Mindenki más érdeklődött, hogy jobban vagyok-e, mikor megyek suliba, leckét leírták, meséltek a napról, a programokról, ilyesmi. Mono már kereste az újabb alkalmat, amikor be tudnánk pótolni a mozizást. Elmondása szerint, Peti nagyon sajnálta (?), hogy elmaradt. Hát nem tudom, szerintem túlzott. Utolsó emlékeim szerint az A-s fiú nem igazán törte magát eddig, hogy megismerjen minket. De ha most mégis, akkor tényleg ennyire lelkes volt? Neeem, ezt képtelenségnek tartom. Hiszem, ha látom! :)

Ma délelőtt kellett dokihoz mennem. Az ablakon kinézve havat láttam (egyik nap esik, másnap elolvad, majd megint esik, stb.), így három réteg ruhát vettem magamra, meg persze kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt. Ja, és a gatyám alá még harisnyát, a lábamra meg két zoknit, de így viszont a csizmám nem jött fel a lábamra, szóval bakancsban mentem. Anya valahol a földszinten volt, de nem találkoztam vele, így nem is szóltam neki, hogy elmentem. Tudnia kellett, hogy ma kell ellenőrzésre mennem, de persze az eszébe se jutott, hogy netalán kocsival elvigyen... Mint várható volt, a buszmegálló felé menet nem fáztam, ellenben a buszon meg annyira melegem volt, hogy többen is megkérdezték, hogy minden rendben van-e. Hát igen, az ablakban láthattam, hogy céklavörös az arcom és izzadságcseppek csorognak végig rajta. Megnyugtattam mindenkit, hogy csak túl sok ruha van rajtam. Azt terveztem, hogy két megállóval hamarabb leszállok, de aztán rájöttem, hogy akkor valószínűleg megint megfáznék, így csak lehúztam a kabátom cipzárját. Említettem már, hogy mennyire utálok buszozni? Utálom, hogy gyakran van megálló, hogy nagy a tömeg, hogy a nénik addig bámulnak, amíg át nem adod a helyed, hogy rád köhögnek/tüsszögnek, hogy túl közel állnak hozzád, hogy néhányan büdösek/furák... Ilyenkor döbbenek rá, hogy mekkora szerencsém van. Én gyalogolhatok reggelente, mert közel a suli, de mi van azokkal akik messzebbről jönnek? Akik minden nap buszoznak és/vagy vonatoznak? Ők erősek. Én biztosan nem bírnám.

Majdnem elfelejtettem leszállni, így az utolsó pillanatban ugrottam le, már csukódott az ajtó. Az orvosi rendelőben nagyon sokan voltak (szezonális megfázás), és a sok gyerek mind ide-oda futkározott, hisztizett, sírt, szóval őrült nagy káosz volt. Az első gondolatom az volt, hogy én bizony nem várok, de hát nem volt más választásom. Találtam egy üres széket, levettem a kabátomat, majd előszedtem a könyvemet és az mp3-lejátszómat, és így máris gyorsabban telt az idő. Talán egy órát kellett várakoznom, mire rám került a sor. A doki először fel se ismert (még név alapján se), de miután mondtam, hogy mi hívtuk házhoz egy héttel ezelőtt, már úgy tűnt rémlik neki valami...

--Igen, igen... téged ítéltelek egy hét ágynyugalomra? Hm... --mormolta. Az orvosom egyébként Dr. Vásárhelyi János, és legalább 70 éves. A memóriája talán nem a legjobb, de a gyógyításhoz azért eléggé ért, mert hát itt vagyok makkegészségesen (legalábbis úgy érzem). --Rendben, és miért csak ma jöttél vissza?

--Hát, mert pénteken még nem voltam olyan jól, így gondoltam...

--Értem, értem --szakított félbe. --Akkor vedd le a felsődet, és megvizsgállak!

Ekkor következett a vicces rész, mert a doki bá' ott toporgott, és türelmetlenül várta, amíg levettem az összes réteget magamról. Eztán gyorsan meghallgatott (alig tartott pár másodpercig), megnézte a torkomat, majd közölte, hogy öltözhetek, és már nyitotta volna az ajtót, hogy jöjjön a következő beteg. De én még ott álltam egy szál melltartóban!

Köhintettem.

--Azért még felöltözhetek?

--Siess! --vetette oda.

Szóval ezért vártam egy órát. Hogy öt perc alatt megvizsgáljon, már ha ezt annak lehet nevezni, majd közölje a jó hírt: mehetek suliba. Repesek az örömtől! :) 

Január 28., Szombat ~ Márk

Fogalmam sincs mi van Mellel. Nem, nem csak arra értem, hogy beteg. Tegnap este nagyon furán viselkedett. Az a hirtelen kirohanása... Ez mind annak a szemét Benjáminnak a hibája! Biztos vagyok benne, hogy mélyebben érintette  a dolog, mint amennyire mutatja. Bűntudatom van, amiért nem mondtam el neki, hogy mi volt az igazgató végső döntése. Tudatnom kellene vele, hogy Patrik beszámolója kevésnek bizonyult, és amíg ő maga nem mártja be Benit, addig nem tudják megbüntetni. Muszáj közölnöm vele, mert ha hétfőig jobban lesz, és mehet iskolába, akkor én nem lehetek ott, hogy megvédjem. Nem hagyhatom, hogy ki legyen szolgáltatva annak az őrültnek!  

Felment bennem a pumpa. Újra. Az igazgató is ezt emlegette apámnak, hogy hirtelen haragú vagyok. De valójában ez így ebben a formában nem igaz. Csakis akkor nem tudok ésszerűen gondolkodni, ha Melről van szó. Ő az egyetlen ember a földön, akiért bármire képes lennék. Az anyám évekkel ezelőtt elment, már nem is emlékszem rá. Az apám kevés időt tölt velünk, de nekem még ez is sok. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni őt egy óránál tovább. Taszít a személyisége. Ha már erről van szó, fogalmam sincs, hogy én kire hasonlítok. Mind viselkedésben, mind kinézetben elütök a szüleimtől, de még a testvéreimben se fedezek fel semmit gyerekkori önmagamból. Ők mindketten teljesen olyanok, mint apa. Sajnos minden tekintetben. Nehéz ezt leírni, és talán érzéketlenül is fog hangzani, de még értük se mennék tűzbe. Szóval az én csalódom nem is létezik. Nekem csak Mel számít.     

Arra az elhatározásra jutottam, hogy figyelmen kívül hagyom Mel anyjának tegnapi nem éppen kedves kérését (A ház közelébe se menjek.), és átmegyek megnézni, hogy mi van a barátnőmmel.

Előtte azért a biztonság kedvéért felhívtam Patrikot, hogy szükség esetén be tud-e csempészni a házba.

--Na aggódj, kimegyek eléd. Anya a szobájában van.

És így is tett. Mire átmentem már ott állt az ajtóban, majd lábujjhegyen követtem fel az emeletre. A szobába lépve rögtön leesett, hogy Mel állapota nem hogy javult, még romlott is. Ahogy felém fordult láttam a réveteg tekintetét és az izzadságtól gyöngyöző homlokát, szóval nagyon lázasnak tűnt. Patrik azt mondta, hogy járt itt a doki nem rég, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy először a lázát kell levinni bármilyen módon.

--És eddig mivel próbálkoztatok? --kérdeztem Patrikot, miközben leültem az ágy szélére, és kezembe vettem Mel kezét.

--Hát, anya már az elején lelépett, szóval én hoztam a gyógyszereket, meg jó néhány vizes lepedőt, de még nem történt változás. 

Eltűnődve ültem ott még órákkal később is (meglehet, hogy csak percek teltek el, de nekem végtelennek tűnt az idő), csodálkoztam, hogy Mel anyja még a szoba közelébe se jött. Patrik egyedül hagyott, de később azért benézett még egyszer, amúgy csak kívülről hallottam beszűrődni a hangját, ahol a húgával beszélgetett. Arról próbálta meggyőzni a kislányt, hogy ne jöjjön be, mert még ő is megbetegszik.

Aztán egyszer csak Mel magához tért. Fáradtnak tűnt, de szeméből látszott, hogy felismer, tudatában van annak, hogy nincs egyedül. Még egy halvány mosolyt is magára erőltetett.

--Örülök, hogy itt vagy --mondta halkan. --Mesélsz nekem valamit?

Mesélni? Hirtelen semmi se jutott eszembe. Mégis milyen mesére gondol? Egyszer volt, hol nem volt...?

--Nem értem, mit szeretnél?

--Bármit. Mondj valamit. Akármit.

Hát jó. Gyorsan végigpörgettem az emlékeimen, amiket még nem osztottam meg vele és most képes felfogni. Végül egy kivételével mindet kizártam.

--Rendben --köszörültem meg a torkom. --Emlékszel még a szülinapodra, ugye? --kérdeztem, mire egy apró bólintással válaszolt. --Te szervezted  a bulit, és az az igazság, hogy miután meghívtál én magam is munkához láttam. Gondoltam itt a nagy alkalom, hogy elmondjam mit is érzek irántad --magyaráztam, Mel pedig mosolyogva figyelt. --Az első dolog az ajándék volt, olyat akartam, ami tökéletesen illik hozzád, és hát ennél a nyakláncnál állapodtam meg. Tetszett, hogy kettő van belőle, és tetszett, hogy az egyik fele elég fiús ahhoz, hogy viseljem. Azóta le se vettem, látod? --húztam elő a pólóm alól a már kissé megkopott láncot. --A másik problémám az volt, hogy én nem igazán vagyok a szavak embere, szóval inkább leírom a dolgot vagy egyből cselekszem, de éles helyzetben ritkán találom a megfelelő szavakat. Szóval egyértelművé vált, hogy én aznap este meg akarlak csókolni. Ezzel meg az volt a gond, hogy ott mindenki előtt nem mertem kockáztatni. Azt egyből tudtam, hogy az üvegezés szóba se jöhet, mert nem akartam, hogy valaki mást kelljen megcsókolnod. És mivel nem volt semmi ötletem, így a bátyádhoz fordultam. Azt hittem majd kiakad, vagy valami, de tök lazán kezelte a dolgot és rögtön segített. Igen, hát mondanám, hogy közös ötlet volt ez a "sötétben bújócskázva megcsókollak"-dolog, de sajnos nekem soha az életbe nem jutott volna eszembe ilyen gyerekes megoldás. Persze úgy hogy ő, mint felsőbbéves tálalja a dolgot, máris más megvilágításba kerül. És innentől kezdve csak annyi volt a dolgom, hogy várom a bulit. Azt már te is tudod, hogy a dolog nem igazán úgy sült el, mint terveztem, mert te nem jöttél rá, hogy én csókoltalak meg, sőt még csak rá se kérdeztél, inkább eltemetted magadban a dolgot! Hát képzelheted, mindenre számítottam, csak erre nem --röhögtem el magam.      

--Köszi. Ezt így még nem hallottam --mosolyog rám.

Úgy néz ki, hogy jobban van: a kezét se érzem már hidegnek, az arca se piros. De sajnos ott kellett hagynom. Patrik sietett be hogy közölje, az anyjuk bármelyik percben feljöhet. Gyors puszit nyomtam Mel fejére, majd Patrik átvezényelt a saját szobájába. Csak akkor engedett le a földszintre, mikor az anyjuk becsukta maga mögött Mel ajtaját. Akkor aztán spuriztam, nehogy észrevegyen. Nem vágytam még egy olyan vitára, mint a tegnapi. 

Január 28., Szombat

Tegnap este Márk megjelent az ajtónkban. Nem érdekelte, hogy anya megláthatja, vállalta a kockázatot, de igazság szerint engem se érdekelt, hogy mit fog szólni. Épp itt volt az ideje, hogy megtudja mi a helyzet.

Kirohantam, hogy beengedjem, de kérte, hogy inkább maradjunk kint. Elég hűvös volt, így gyorsan felvettem a kabátomat meg a sapkámat.

--Minden rendben? Nem rúgtak ki, ugye? És mit mondott az igazgató? És az apád? --hadartam levegővétel nélkül. A fejemben kavargó összes kérdésre szerettem volna egyszerre választ kapni.

--Nyugi! --mosolyodott el, mert amúgy elég komoly volt. --Már megbeszéltük, hogy kirúgásról szó sincs. Helyette felfüggesztettek egy hétre.

--Micsoda? --hüledeztem. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen van a mi iskolánkban is.

--Sajnos a jövő hetet ki kell hagynom. A sulit nem bánom, de a programokat egy kicsit --magyarázta ismét komoly arccal. --Plusz apám szobafogságra ítélt, így ugrott a holnapi mozi --húzta el a száját keserűen. --Már beszéltem Petivel.

--Ó --sóhajtottam. Nem is tudom, hogy ez milyen sóhaj volt, szomorú-e vagy inkább megkönnyebbült. Mert igazság szerint semmi életkedvem nem volt, és így már a mozi gondolatától is kirázott a hideg. --De... hm... Te talán nem mehetsz sehova, de én azért átmehetek?

Márk mosolyogva dőlt neki a kerítésnek.

--Azt hiszem igen. Sőt, megsértődnék, ha nem jönnél --vidult fel egy kicsit.

Aztán eltelt egy perc, majd még egy, és még egy. Csak bámultunk egymásra, de nem tudtunk mit mondani. A sok kimondatlan szó ott lebegett a fejünk felett. Honnan tudta Márk, hogy szükségem van rá? Mi lett végül Benivel? Ő is kapott büntetést? Meg kellene köszönnöm Márknak. Megint. Igen, mindezt ki kellett volna mondanom, de nem ment. Nem bírtam kinyitni a számat. Minden gondolat, ami kapcsolódik a délelőtti eseményekhez fájt. Újra és újra láttam Benit, éreztem az erőszakos csókját és minduntalan elfogott a remegés. Ökölbe szorul a kezem, és bántott, hogy nem tettem semmit. Hogy leblokkoltam. Gyengének éreztem magam, és hirtelen elkezdtem félni ott az utcán is.
Pillanatok alatt Márk karjaiba vetettem magam, aki eléggé meglepődött, de szorosan magához szorított.
--Hé, minden oké? --simította meg a hajam, amitől sírni támadt kedvem.
--Én... én félek --zokogtam Márk kabátjába, szerintem nem is hallotta, amit mondtam. --Mi van, ha legközelebb nem leszel ott? Vagy... vagy nem érkezel időben?
Ha az utcán kap el valaki? Sosem feltételeztem volna Beniről, hogy fájdalmat okozna nekem, de ezek után már senkiben sem vagyok képes megbízni. Mi lesz ha... mi lesz ha...
--Semmi baj, semmi baj! --csitított Márk, mert egyre jobban sírtam és reszkettem. --Nyugodj meg! Gyere, feküdj le, bekísérlek! --karolta át a vállamat és elkezdett a ház felé vezetni. Csak körvonalakat láttam a könnyek fátyolán át.
Igazság szerint azt sem tudom hogy kerültem oda, de a következő emlékem az ágyam. Az ágy mellett anya állt, és - mily meglepő - Márkkal veszekedett éppen. Hiába összpontosítottam rájuk, egy szót sem érettem abból amit mondtak. Szóval láttam, hogy mozog a szájuk, de a hangok valahogy nem jutottak el hozzám. Egyetlen egy szó kúszott fel az agyamig: láz. Nehezemre esett felfogni mit is jelent ez, de mikor anya gyógyszert diktált belém már biztosra vettem, hogy beteg vagyok. Márk addigra nem volt ott.        

Január 27., Péntek

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy tegnap a 10 000. ember is megnyitotta a blogom! ♥ 

Nem, nem, nem! Ilyen nincs! Miért mindig velem történik ilyesmi? Az én hibám! Megint miattam került bajba!
Azt sem tudom, ezúttal hogy meséljem el...
Kezdjem úgy, hogy ez is egy átlagos napnak indult? Megtehetném, de az nem lenne teljesen igaz, mert most így visszagondolva már az elején sejthettem volna, hogy lesz valami...
Na mindegy. Mentem reggel a szokásos időben, Márkkal, kézenfogva. A sapkámat otthon felejtettem, majd lefagyott a fülem, de tíz perc a melegben elég volt, hogy újra rendesen halljak.
Óra előtt pár perccel így festett a termünk: Paloma és Rafi ölelkezve álltak az ablaknál, látszólag kibékültek; Mono Emmát győzködte, hogy rajzoljon neki valamit (egy színészt talán); Leon házit másolt (?); Áron Ágival és Erickel beszélgetett, szerintem a tegnapi tervet osztotta meg velük; Csongor a folyosón ácsorgott néhány felsőbbévessel, talán a barátaival... a lényeg, hogy ők is feketében voltak; a többi fiú Matt padjánál gyűlt össze, egy újságot nézegettek; Ivana pedig telefonált. Ennyi, mivel a lányok többsége - köztük Lis is -  hiányzott ma. Nem tudom miért.
Aztán irodalmon még megbeszéltük a jövő hetet: hogy a süti versenyre ki süt és mit, illetve  a nyelvi vetélkedőn hogy lesznek a csoportok az egyes nyelveknél (angol, francia, spanyol és német). Erre persze nem kellett volna egy teljes órát szánni, de minket se kell félteni, ha arról van szó, hogy legyen lyukasóránk. Szerintem ofő ránk se ismert, olyan lelkesen kérdezgettük a különböző programokról. Emma még a rajzait is megmutatta neki, amiket majd nevezni szeretne a versenyre.
Spanyolon nem történt semmi, legalábbis olyan értelemben, hogy a tanárnő nem mondott ránk ma semmit, csak kiosztott egy hiányos szöveget, amit a magnó alapján kellett kiegészíteni. Meghallgattuk háromszor, de így is csak a harmadát értettem. Hogy képesek a spanyolok ennyire hadarni?! Remélem, hogy egyszer majd nekem is menni fog. Talán úgy tíz év múlva... Ahhoz biztos, hogy marha sokat kell gyakorolnom, és nem csak itthon, hanem anyanyelvi környezetben is. Nem hinném, hogy lehetetlen. :)
Jó, megint ugrok az időben, mert nincs kedvem itt csevegni, mintha minden rendben lett volna. Ideje, hogy beszámoljak a kritikus pontról. A dolog tesi után történt...
Az öltözőben felejtettem a sálamat, így visszarohantam érte. Annyira nem volt rossz idő, mert sütött a nap, a hó nagy része is elolvadt, csak egy két kupacban maradt meg, így sok diák töltötte kint a szünetet. Szép lassan sétáltam az épület felé, kiélveztem a napsugarak gyenge melegét az arcomon. Tudni kell, hogy az udvarra nyíló ajtó elég eldugott, inkább hátsó ajtónak nevezném, a lényeg, hogy nem láthattam előre, ami történni fog. Mert ahogy ott lépkedtem, egyszer csak a sarok mögül kilépett elém Beni. Elég elszántnak tűnt, de nem is sejtettem, hogy mit akarhat. Ki akartam kerülni, de elállta az utat.
--Mondd meg az igazat: végig együtt voltatok, igaz? --szegezte nekem a kérdést.
Rögtön felfogtam, hogy kiről beszél, de valamiért jobbnak láttam, ha húzom egy kicsit az időt.
--Miről beszélsz?
--Ne játszd itt az ártatlant! --emelte fel a hangját, amitől hátráltam pár lépést. --Márkról természetesen! Végig megcsaltál vele, ugye? Tudtam, én tudtam! --hadonászott a levegőben indulatosan. Most már tényleg megijedtem tőle. --Én rákérdeztem, de azt mondtad csak barátként gondolsz rá. Hazudtál!
--Nem, ez nem igaz... --cincogtam vékony hangon. Valahol máskor akartam lenni, lehetőleg messze. Ugyanazt éreztem, mint azon a napon, mikor kettesben voltam Benivel a szobájában. Féltem attól, hogy mi történhet.
--Nem, engem nem versz át újra! Csak azt tudnám, miért jobb ő, mint én? --kérdezte inkább csak magától. --Helyesebb? Nem hinném. Menőbb? Ugyan már, ha te nem vagy, akkor a létezéséről se tudnék. Akkor miért? Talán jobban csókol? He --fordult felém, és megismételte az utolsó kérdést. --Jobban csókol?!
Nagyot nyeltem. Erre nem tudtam mit válaszolni. Vagyis hát igen, tudtam volna, de mit tett volna Beni, ha meghallja az igazságot?
Mire észbe kaptam, már elkapott. Nekiszorított a falnak, és ajkait erőszakosan az enyéimre nyomta. Próbáltam elfordítani a fejem, de nem hagyta, hogy megmozduljak. Pillanatok alatt több száz dolog fordult meg a fejemben, de teljesen leblokkoltam, és nem tudtam mit kéne tennem. Csak álltam ott mozdulatlanul, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.
Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Valaki lerántotta rólam Benit, és pár pillanat múlva feltűnt, hogy Márk az. Letöröltem a könnyeim, hogy tisztán lássak, de talán nem kellett volna: minden csupa vér volt. A két fiú a földön fetrengett és Márk éppen ököllel verte Benit, akinek már az egész arca véres volt. Tömeg kezdett köréjük gyűlni, de senki sem próbálta meg szétszedni őket, csak drukkoltak.
Hogy ki volt az a tanár, akinek végül feltűnt, hogy valami gond van? Természetesen megint a tesitanárunk, Németh Attila. Mikor átjutott a tömegen, a következő kép tárult elé: két fiú egy hatalmas vértócsa közepén, illetve én a falnál, reszketve, kisírt szemmel. Van egy olyan gyanúm, hogy rögtön rájött, mi folyik itt. Villámgyorsan lerángatta Márkot Beniről, akinek egy osztálytársa segített felállni, de úgy tűnt, elég kába, alig állt a lábán. Ezután Benit elküldte a suliorvoshoz, Márkot pedig egyenesen az igazgatóiba vezette.
Én ott maradtam. Rólam mindenki megfeledkezett. A földre csúsztam, és újra elkezdtem zokogni. Akkor kezdett el tudatosodni bennem minden, ami történt.
Nem sokkal csengetés előtt Laura, Patrik barátnője húzott fel a fal mellől, és betámogatott a mosdóba. Nem kérdezett semmit, már biztosan hallott a verekedésről, csak segített megmosni az arcomat.
--Jobban vagy? --simította meg a karom kedvesen.
--Egy kicsit, köszi --feleltem még mindig remegő hanggal.    
--Elkísérjelek a termetekig? --ajánlotta fel.
A fejemmel nemet intettem. Eszembe se jutott bemenni órára. Ott akartam lenni, ahol Márk. A védelmére akartam kelni. Hallani akartam, hogy az igazgató nem rúgja ki.
Az irodába nem mehettem be (meg se próbáltam), inkább leültem a padra, ami az ajtótól nem messze van. Csak vártam, és gondolkodtam, egyszer a kezemmel takartam az arcom, pontosan mikor az igazgatóhelyettes Beni anyukájával együtt feljött a lépcsőn és elsietett az orvosi szoba irányába, mert igazán nem akartam beszélni egyikükkel sem. Később, ahogy sejtettem, megjelent Márk apja is, aki kopogás nélkül bement az irodába. Ekkor éreztem megfelelőnek, hogy én is odamenjek. Halkan lépkedtem, majd a fülemet a kulcslyukhoz tapasztottam. Csak beszédfoszlányok szűrődtek ki.   
--...nem az első eset... máskor... nem tudja kontrollálni a dühét... valamit... nem akarom... eltanácsolni... más... --mondta valószínűleg az igazgató.
Sajnos Márknak vagy az apjának válaszát már nem hallhattam, mert csengettek, és nem akartam, hogy bárki meglásson. Kicsit furán vette volna ki magát, ha én ott hallgatózok. Visszaültem hát a padra, és vártam. Talán bámultak páran, de nem figyeltem oda, csak az ajtót szuggeráltam, hogy nyíljon már ki. De nem, még nem. Helyette megjelent az ofő, és amint észrevett, már magához is intett. 
--Mel, szóltak, hogy mi történt. Neked is volt közöd hozzá, ugye? --kérdezte komoly hangon.
--I-igen.
--Elmesélnéd? --kérte Kelemen. --Mindkét fiú hallgat.
--Én... --megpróbáltam. Nem ment. Elkezdtem remegni, összeszorul a torkom, alig bírtam visszatartani a könnyeimet. --Nem megy. Sajnálom.
--De mégis - mi történt? Miért vagy ennyire kiborulva? --erősködött tovább.
Abban a pillanatban ért oda Patrik. Eléggé lihegett, szóval biztosan futott.
--Mel! --ölelt magához tudomást sem véve az ofőről. --Te jó ég! Komolyan mondom, agyonverném, ha Márk nem tette volna meg! Jól vagy?
--Khm... --köhögött az Kelemen, hogy magára vonja a figyelmet. --Patrik, te is tudod, hogy miről van szó?
--Igen. Szerintem már az egész iskola tudja --válaszolta a bátyám.
Ekkor ofő megkérte, hogy akkor mesélje el ő, ha már én nem vagyok hajlandó (inkább nem vagyok képes!). Miután Patrik eleget tett a kérésnek, Kelemen szó nélkül bement az igazgatói irodába.
--Haza vigyelek?
--Szeretném megvárni Márkot --mondtam halkan.     
--Majd később beszéltek, gyere! --húzott volna maga után.
--Nem! --tiltakoztam.
Végül Patrikkal együtt telepedtünk le a padra, és vártunk. Utoljára a kórházban ültünk így nyugodtan, csendben egymás mellett, mikor Janka született. Még tisztán emlékszem arra a napra: reggeli után nem sokkal anyánál elfolyt a magzatvíz. Apa, mintha csak az első gyerekről lenne szó, riadtan rohangált körbe-körbe, hogy minél hamarabb összepakolja anya táskáját, megtalálja a kocsikulcsot és kitalálja, hogy mi legyen velünk. Mert nem számított rá, hogy aznap bébiszitterre lesz szükség, és így, az utolsó pillanatban már mindenkinek volt programja azok közül, akiket megkérhetett volna. Nem volt mit tenni, mind együtt mentünk a kórházba, ahol anyáék bementek a szülőszobába, minket meg a folyosón hagytak, de legalább apa szólt az egyik nővérnek, aki folyamatosan szemmel tartott minket. Másfél órája lehettünk ott, mikor kijött apa, és közölte, hogy kishúgunk született, akit később meg is néztünk a többi csecsemő között.
Az boldog várakozás volt, ezt nem nevezném annak. Patrik a lábán dobolt, én a körmömet rágtam, és akárhányszor kinyílt egy ajtó, mi fölpattantunk. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az irodából kilépett Márk. A nevét kiáltottam, majd a karjaiba vetettem magam. Egy darabig úgy öleltem, mintha soha többet nem akarnám elengedni. Csak pár perc elteltével lazítottam a szorításon.
--Ugye nem rúgtak ki? --kérdeztem félve.   
--Nem --nyugtatott meg. --Veled mi a helyzet? Nincs semmi bajod?
--Jól vagyok. Azt hiszem.
--Figyelj, később beszélünk, rendben? --súgta a fülembe, mert az apukája már elbúcsúzott az igazgatótól, és látszólag már nagyon menni akart.
--Rendben --bólintottam, majd egy gyors csókot váltottunk búcsúzóul.
Patrikkal még elmentünk a cuccainkért, aztán mi is elindultunk hazafelé. Üres házba érkeztünk (hát persze), de legalább ebéd volt. Úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon, de a bátyám nem engedett fel addig, amíg nem ettem legalább egy fél tányérnyi ételt. Utána még azt is felajánlotta, hogy filmezzünk együtt a nappaliban. Beleegyeztem annak reményében, hogy az majd segít elterelni a gondolataimat.