December 2., Péntek

~Szerda
Talán órákig bolyongtam, és lassan eltűntek mellőlem a házak. Itt már nem volt semmi más, csak egy fák szegélyezte ösvény, amin vakon botladoztam a fényhiány miatt, és mert a szememet elborították a könnyek. Nem tudtam tisztán gondolkozni, csak mentem előre, pedig ha visszafordulok, biztos hamarabb találkoztam volna valakivel. Elfáradtam, ólomsúlyúnak éreztem a lábaimat, ezért leültem a hóba. Nem törődtem a hideggel, a lefagyott ujjaimmal, csak összekuporodtam.   
Máskor talán nem így reagáltam volna.
Azért rohantam el, mert rosszul esett anyáékat hallani. Hogy rólam ment a vita, hogy miattam veszekedtek. És ész nélkül kirohanni a világból nem túl jó ötlet. Egyrészt nem emlékszem, milyen úton jutottam el ide, másrészt senki se tudja, hogy eljöttem, a telefonom meg ugye nem működik. A harmadik ellene szóló érv pedig az, hogy sötétben semmi remény, hogy bárkivel is összefutok. És ha nem pánikolok be amiatt, hogy mi lesz velem, hogy jutok haza, akkor valószínűleg nem lettem volna olyan bolond, hogy mínusz ezer fokban leülök a hóba!
Talán elaludtam, talán csak annyira megfagytam, hogy elvesztettem az eszméletem, de egyik pillanatban azt éreztem, hogy valaki megráz, és próbál rávenni, hogy felkeljek a földről. Nagy nehezen feltápászkodtam, és egy fiúval találtam szembe magam. Lehajolt hozzám, de az arcát nem láttam rendesen. Azt hiszem angolul szólongatott, de furcsa volt az akcentusa, így keveset értettem a szavaiból. Az agyam egy kérdést fogott fel: Jól vagy? Erre válaszol csak annyit tudtam kinyögni: No.
Ezután a fiú átkarolt, és magával húzott.

~Csütörtök
Mikor kinyitottam a szemem, egy világos, élénk színű szobában találtam magam. Az ablakon keresztül láttam, hogy odakint sötét van, csak azt nem tudtam, hogy reggel van, vagy este. Egy lámpa égett a szoba sarkában, annak a fényében próbáltam a szememmel egy órát keresni, de nem láttam sehol. Közben eltűnődtem azon, hogy hol is vagyok pontosan. Csak a fiúra emlékszek, hogy segített felállni, de onnantól kezdve semmi. Se kép, se hang. 
Ekkor lépett be a srác a szobába, és most már rendesen megszemlélhettem. Világos barna, szinte már szőke haja a homlokát súrolta, gesztenyebarna szemeivel pedig fürkészően bámult rám.
--Hogy érzed magad? --szólt angolul, de az agyam már automatikusan átkonvertálta a kérdést magyarra. (Megszokás.)
--Azt hiszem jól.
--Nagyon megfagytál tegnap, én meg elsőre totál pánikba estem, hogy mit is csináljak --mosolygott rám, majd odanyújtotta a kezében tartott bögrét. --Tessék, forró tea.
--Köszi --nyúltam érte, és meglepődve láttam, hogy a kezemen apró hólyagok vannak. Ennyire megfagyott kesztyűben is? Hozzáértem az egyikhez, és fájt. --Aú!
--Volt ez rosszabb is. Először durván kék voltál, de engedtünk neked forró fürdővizet, meg próbáltunk teát itatni veled. Nem emlékszel? --kérdezte, mert értetlenül néztem rá.  
--Nem. Mikor volt ez?
--Még tegnap este, vagy talán ma hajnalban --vonta meg a vállát. --Pedig fent voltál, de úgy látszik sokkot kaptál, vagy ilyesmi. Az tény, hogy nem reagáltál, hiába szóltunk hozzád.
Egy darabig csak néztük egymást, én próbáltam rájönni, hogy milyen akcentusa van a srácnak, de tippem se volt, így inkább azon gondolkoztam, hogy miért hozott ide... Hova is? Azt sem tudtam hol vagyok, és azt sem, hogy kivel. És mégsem estem pánikba. Vagy a szoba otthonos színei, vagy a srác melegséget sugárzó szemei, nem tudom, de megnyugtattak. Nem éreztem azt, hogy most félnem kéne. Ha ártani akart volna nekem, akkor egyszerűen ott hagy megfagyni. És ennek kapcsán felvetődött bennem egy kérdés, amit rögtön fel is tettem.
--Hogy találtál rám?
--Csak szükségem volt egy kis magányra, és épp arra sétáltam --magyarázta.
--És most... hol vagyunk?
--Ó, a testvérem házában. De volt nálad orvos! --bizonygatta. Szerintem azt hitte, hogy ezen pörgött az agyam. --De szerintem most pihenj még, későre jár.
Elköszönt tőlem, majd egyedül hagyott a sötétben. Egy darabig még gondolkoztam, de hamar elnyomott az álom.

~Péntek
Másnap reggel, ébredés után rögtön megláttam. Ott állt az ablak mellett, és bámult kifelé. Csak most tűnt fel, hogy igazából mennyire magas. Hosszú lábai vannak, de azért arányosak a felsőtestével, és se nem zömök, se nem vékony testalkatú. Olyan átlagos. (Nem rossz értelemben.)
Talán megérezte, hogy felkeltem, vagy csak hallotta, ahogy forgolódtam az ágyban, de elszakította a pillantását az ablaktól, és felém nézett.
--Jó reggelt! Hogy vagy? --mosolygott rám kedvesen.
--Jobban. Tegnap olyan érzésem volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger --nevettem fel.
--Rendben... a ruháid ott vannak a fürdőben --mutatott az egyik ajtó irányába. --Ha elkészültél, akkor gyere le reggelizni, és utána a bátyám hazavisz. Már biztos aggódnak érted otthon --mondta, majd kiment.
Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy haza kell térnem. Vissza a szüleimhez, akik talán még mindig veszekednek, és valószínűleg rögtön nekem esnek majd. Szinte hallottam, hogy mit fognak mondani. Tuti biztos, hogy életem végéig szobafogságban leszek.
Beléptem a fürdőbe, aminek zöld csempéi olyan tisztán csillogtak, hogy magamat is láttam bennük. Egy kis szekrényen megláttam a ruháimat, amik tiszták és illatosak voltak. Kimosták őket. Jó volt felvenni a saját pólómat a magamon lévő, legalább két számmal nagyobb pizsama után. Arcot mostam, majd kissé meglepődtem a tükörképem láttán. Sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, a hajam pedig még soha életemben nem volt ennyire kócos. Az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni a csomókat, de csak többé-kevésbé sikerült.
A konyhára az alsó szint végében leltem rá, ahol egy néni (valószínűleg házvezetőnő vagy szakács) készített nekem pirítóst. Evés közben megjelent a fiú, és végre bemutatkozott.
--M? --néztem rá felvont szemöldökkel.
--Igen, lengyel vagyok, nem hiszem, hogy ki tudnád mondani a teljes nevem --magyarázta vidáman. 
--Aha. Én Mel vagyok --mosolyogtam vissza rá. --Figyelj, tényleg nagyon köszönöm, hogy nem hagytál ott. Bele se merek gondolni, mi lett volna velem.
--Jobb ha nem kérdezem meg, mit kerestél ott, ugye? --nézett a szemembe, miután egy bólintással lereagálta a köszönetemet.
--Családi ügy --ráztam meg a fejem jelezve, hogy nem akarom tovább részletezni a dolgot.
Nem sokkal később megismerkedtem M bátyjával, Roberttel, aki mondta, hogy kiáll a garázsból, és a ház előtt vár. Szóval eljött az idő, indulni kellett haza. M nem jött velünk, de indulás előtt a kezembe csúsztatott egy papírlapot a teljes nevével, az e-mail címével és a telefonszámával.
Egész úton csendben voltam, bámultam ki a kocsi ablakán. Csak egyszer szólaltam meg, mikor Robert eltévesztette az utcát, és elfelejtett kanyarodni. Ezen jót derült, majd elmondta, hogy nem igazán jár be Siófokra (a háza valahol a városon kívül van, a semmi közepén), ezért a környéket nem ismeri igazán. Mikor végre meglett az utcánk, nem is kellett mondanom melyik a mi házunk: természetesen az, amelyik előtt a rendőrautó állt.
--Bekísérlek --ajánlotta fel Robert, miután leparkolt.
Örültem az ajánlatának, legalább nem egyedül kellett szembenéznem a szüleimmel (és a rendőrökkel!).
Mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam a házba. A konyhában rögtön mozgás támadt, valaki elindult megnézni, hogy ki érkezett.
--Istenem! --kiáltott fel apa mikor meglátott.

November 30., Szerda

Sosem hittem volna, hogy a szüleim ilyen apróságokon is képesek kiakadni, most mégis ez történt. Tegnap fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki a mateknak, ezért felhívtam Márkot, hogy tud-e segíteni. Azt mondta, menjek át, és mivel Jankát nem hagyhattam egyedül, így ő is jött. A kicsik játszottak valamit, amíg Márk magyarázott nekem (ezt az anyagot kivételesen érti). Csak pár órát voltunk távol, de nem aggódtam, mivel hagytam egy levelet a konyhaasztalon. De az eltűnt. Mikor hazaértünk, anyáékat a nappaliban találtuk, idegesen járkáltak körbe-körbe. Szinte azonnal letámadtak, hogy hol voltunk, aggódtak, meg mit képzelek magamról, hogy csak úgy elmegyünk. Próbáltam elmagyarázni, hogy hagytam levelet, és amúgy is csak itt voltunk szemben, de meg se hallgattak. Csak mondták és mondták. Nem értek el a mobilomon. Mert itthon maradt. Bármi történhetett volna. Ugyan mi? A fogadóórán is panaszkodtak a tanárok. Hát persze: Takács. Majdnem mindenkinek volt rám egy-két rossz szava. Röhögések, beszélgetések órán, nem tanulok rendesen... Vajon ezeket honnan szedték? Biztos csak általánosságban beszéltek, mert én szoktam figyelni és tanulni is (4-eseim vannak!). Beszélgettem már órán, de a röhögés nem jellemző rám.
A szüleimnek biztos sok gondjuk van az irodában mostanában, mert máskor nem reagáltak volna így. A büntetésem a szokásos: nem mehetek sehová sulin kívül, és hozzám se jöhet senki. (A gépezéstől nem fosztottak meg, mert tudják, hogy úgy se sokat használom, jobban szeretek találkozni másokkal.) Ez sajnos azt jelentette, hogy Benivel csak a suliban fogok összefutni, pedig nagyon szerettünk volna végre közös programot. A lányokkal pedig korizni készültünk, úgyhogy ezt is el kell halasztanunk. 

Ma csalódottan mentem suliba, többek között azért, mert este megláttam valamit. A levelem. Ott volt anya táskája alatt. Egész éjjel agyaltam, alig aludtam valamit, de nem tudtam megfejteni pontosan mit is láttam. Csak pusztán figyelmetlenségből rakta rá? De akkor miért nem mondta később, hogy megtalálta? Mert biztosan megtalálta, hisz reggelre már nem volt sehol a papír. És akkor miért nem kért bocsánatot? Miért nem szólt róla semmit? Az volt a bizonyíték rá, hogy nem mentünk el szó nélkül! Miért...
Nem is beszéltem a szüleimmel. Reggel szó nélkül mentem el mellettük, még köszönni se köszöntem. Talán gyerekesen viselkedtem, de nem érdekelt. Nagyon kiakadtam rájuk.
--Mel! --hallottam, hogy valaki utánam kiált, így megfordultam. Márk. --Szia! Minden oké?
--Nem igazán --suttogtam. Most miért kellett volna hazudnom neki? --De mindegy.
--Tudok segíteni? --nézett a szemembe.
--Nem hinném. Az igazság az, hogy én se értem az egész ügyet.
Ezen Márk elmosolyodott, és végiggondolva a dolgot, én is nevetni kezdtem. Ez úgy hangzott, mintha nem tudnám pontosan mi bajom.    
--Jó, bonyolult. Ennyi a lényeg.
--Értem én --mosolygott.
Örültem, hogy együtt mentünk a suliba, mert tényleg hiányzott a társasága. Azt szeretem benne, hogy semmit se vesz igazán komolyan, számára nem létezik olyan dolog, ami a világ végét jelentené. Erre a legjobb példa az, ami köztünk történt: kellett egy kis idő, de rendeződni látszik a kapcsolatunk. Most is lazán kezelte a dolgot, olyanokat mondogatott nekem, hogy bármi is van otthon, ne hagyjam, hogy az egész napomat elrontsa; meg a suliban a tanulással foglalkozzak inkább.
--Na, elmondod, hogy kábé mi a helyzet? --kérdezte, mikor látta rajtam, hogy felfogtam a szavait, és lenyugodtam.
--Hát... igazságtalanul büntettek meg.
--Aha. És próbáltad elmondani nekik? 
--Meg se hallgattak, pedig a bizonyíték is ott volt előttük... --magyaráztam csalódottan.
--Hé! Tudod, csak vidáman! Most nem otthon vagy --lökte meg a vállam.
A terembe belépve még mindig mosolyogtam, pedig Márk már nem volt velem, hogy rám szóljon. (A folyosón Zsani utána kiáltott, így kint maradt beszélgetni.) Magamban elismertem, hogy igaza volt, és nem ér annyit az egész, hogy egész nap szomorkodjak miatta. Majd otthon lerendezzük, de ez az idő most a barátoké.

Az első két óra gyorsan elrepült (irodalmon doga, illetve matekon feladatok a táblánál), majd spanyol előtt végre találkoztam Benivel.
--Szia! --ugrottam a nyakába.
--Huh, szia! --nevetett fel, azt hiszem kicsit meglepte a reakcióm. --Mi ez a jókedv?
--Semmi különös, csak örülök, hogy látlak --vontam meg a vállam.
--Én is örülök neked --ölelt át.
A szünetet egymás karjaiban töltöttük, de a csengő elszakított minket egymástól (hűha, ez így nyálasnak hangzik). Órán aztán Szabinával mindketten csendben voltunk, mert a tegnapi nap folyamán Szende Gábor panaszkodott a szüleinknek, hogy sokat beszélünk, ami az eredményeinken is meglátszik. Hát, most figyeltünk, de nem lettünk sokkal okosabbak, szóval mindegy.
Fizikán dogát írtunk számolási feladatokból, ami szerintem jól sikerült, legalábbis négyből háromban biztos vagyok. Törin meg Egyiptomról beszélgettünk. Egyébként szeretem a töri órákat, mert vagy filmet nézünk, vagy beszélgetünk, a vázlatot meg odaadja lapon, vagy nekünk kell egyedül kidolgozni a könyvből. Ez bennem teljesen olyan érzést kelt, hogy önállóan tanulunk. Ami nem gond, mivel a legtöbben így se szerzünk rosszabb jegyet hármasnál.

Lassan sétáltam hazafelé, nem akartam találkozni a szüleimmel. Nem akartam beszélni velük. Semmit se akartam.
Egyszer mégis hazaértem, de alig léptem be az ajtón, máris meghallottam a veszekedést.
--Látod? Nem szó nélkül ment el! --hallatszott apa hangja a nappaliból.
--Dehogynem! Ez szerinted jelent bármit is? Csak egy papírlap! --kiabált anya, majd egy papírgalacsin repült át az előszobán. A levelem. --Először meg kellett volna kérdeznie, hogy elmehet-e! Egy hívás, vagy egy SMS a minimum!
--De akkor se hazudott! Nincs miért megbüntetni! --védett apa.
--És amit a tanárok mondtak? Azt hagyjuk figyelmen kívül?
--Nem, de azért nem szobafogságot érdemel.
--Azt nem csak azért kapta! Hanem összességében a tegnapiért!
--Értsd már meg...
Nem vártam meg, hogy mit mond apa, leraktam a táskámat, majd kimentem. A könnyeimmel küszködve sétáltam a járdán, rosszul estek a hallottak. Hogy anya így viselkedett. Hogy miattam vitatkoztak. Hogy apa hiába próbált kiállni mellettem. Minden. Minden.
A hóesésben hirtelen ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, valahol a semmi közepén. Elővettem a telefonomat, de lemerült. Még a könnyeim is elapadtak, annyira megrémültem. Mi lesz most? Hol vagyok? És hogy jutok haza? És egyáltalán miért kellett nekem eljönnöm otthonról... 

November 29., Kedd

Tegnap még akkor is havazott, mikor az extra-hosszú táncról (már nincs egy hónap a fellépésig, kell a gyakorlás) sétáltam haza, így ma reggelre jókora mennyiség borította az udvart és a járdát (az utat értelemszerűen nem, azt a hókotró letakarította). Az ablakomból láttam, hogy apa és Patrik egy-egy hólapáttal vágtak maguknak utat a garázsig, és ez az egész csak még viccesebb volt, mivel vastag, "pufi" kabát volt rajtuk. :)

Ezután a vidám reggel után gyalog indultam suliba, mert kiderült, hogy Patriknak nincs első órája, de nem bántam, mert szeretek hóban mászkálni, bár most nem volt időm kiélvezni, mert siettem a suliba, hogy minél előbb beszélhessek Benivel, akit tegnap az orvos gyógyultnak nyilvánított. Az ajtóban összefutottam Erickel, aki meglepődött, hogy ilyen korán lát.
--Nem, semmi bajom, csak még óra előtt beszélni akarok a barátommal --nevettem fel. --És veled mi újság?
--Sajnálom, hogy elültettek mellőled, így nem tudunk majd annyit beszélgetni --sóhajtotta.
--Az már egyszer biztos, hogy te jobb padtárs voltál, de attól még, hogy most máshol ülsz, még tudunk beszélgetni! És fogunk is!
Eric viszonylag megnyugodott, így a lépcsőnél elváltunk, és én mentem fel a B-sek terméhez. Kicsit ideges voltam, mert eddig csak egyszer jártam ott, és akkor is csak az ajtóig merészkedtem, de próbáltam arra gondolni, hogy ők normálisabbak (művészlelkek, na), mint az A-sok.
Benéztem a nyitott ajtón, és láttam is Benit, de esélyem se volt, hogy észrevegyen, így mély levegőt véve léptem be.
--Sziasztok! --köszöntem annak a nyolc embernek, akik bent voltak. Hát, volt aki csak furán bámult rám, de azért a többség visszaköszönt.
--Szia --lépett oda Beni, és adott egy puszit.
Mások előtt nem igazán szoktunk csókolózni, egyrészt mert én nem bírom, ha megbámulnak, másrészt a többieket is szeretnénk megkímélni attól, hogy zavarba jöjjenek.
--Kimegyünk beszélgetni? --kérdeztem, mert nem igazán örültem annak, hogy az osztálytársai minket néztek. Megsértették a személyes teremet, na! (hihi)
--Persze --fogta meg a kezem, és húzott maga után. Kint, miután megbizonyosodtunk róla, hogy senki sincs a közelben, és senki se lát, végre normális üdvözöltük egymást. --Ez hiányzott a legjobban a betegségem alatt --suttogta a fülembe, miközben szorosan magához ölelt --, hogy veled legyek.
Nekem is nagyon hiányzott az, hogy mellettem legyen, átöleljen, támogasson, de legtöbbször az is elég, ha a közelemben van. Szeretem, és bár nem mindig tudom magam szavakkal kifejezni, remélem azért a tetteimből rájött, hogy mit is érzek iránta. Mennyire érdekes, hogy az elején még úgy voltam vele, hogy kedvelem, miért ne randizzunk, majd meglátjuk hogy alakul, most meg szinte el se tudom képzelni nélküle a napjaimat.  
--Kéne valamit csinálni ebben a jó kis havas időben... --gondolkozott a barátom. (A pasim :P )
--Igen, valamit bent a jó meleg lakásban --hangsúlyoztam ki az utolsó három szót. --Még csak az kéne, hogy megint megbetegedj!
--Értettem doktornő --nevetett.
Sajnos nem maradhattam tovább, mert megszólalt a csengő. Villámgyorsan rohantam matekra, és szerencsémre a tanárnő még nem volt ott. Csak utánam pár perccel lépett be. Miután megtiszteltük azzal, hogy felálltunk (nehezen ment, szinte könyörögnie kellett), közölte velünk a "jó" hírt: az órán a táblánál fogunk feladatokat megoldani. Erre mindenki lapozgatni kezdett a füzetében, vagy a padtársát kérdezgette, hogy mégis mit vettünk, és azt hogy is kell megoldani, de Mrs Duncan lecsapta a naplót az asztalra, és pillanatok alatt csend lett.
--Na, kezdjük is! --jelentette ki, és körülnézett. --Haladjunk sorban, gyere Kelly!
Az előttem ülők mind viszonylag hamar végeztek, még Leon is, pedig egy extra nehéz algebrai kifejezést kapott. Utánuk Csongor kelletlenül állt fel, majd világfájdalommal az arcán ment a táblához. 
--Kérlek mond is, hogy mit miért csinálsz! --kérte Mrs Duncan, miután lediktálta a feladatot.
Csongor hűvösen ránézett a fekete haja alól, alig észrevehetően megrázta a fejét, majd olyan gyorsan megoldotta a feladatot, hogy még fel se eszméltem, és már megint ott ült mellettem.
Aztán a saját feladatommal hamar kész lettem, de utánam volt egy kis kavarodás, így a másik padsor majd következő órán kerül sorra. Kaptunk még egy halom házit is, hogy ne legyen hiányérzetünk.
Föcin sikerült rávennünk Carlt, hogy kimehessünk az udvarra. Erős érveink voltak, többek között az, hogy szeretnénk tanulmányozni ezeket a csodálatos időjárási jelenséget (a havat és a jeget). :)
Angolon csak a szokásos hajtás volt, de Márk ült mellettem, aki úgy látszik a hétvégén történtek után végre megint szóba áll velem, és egész órán elszórakoztatott. Szerencsére Miss Bone egyszer se vette észre mit csinálunk, mindig lestük merre néz, és mintadiákokként viselkedtünk, ha odafordult. Sőt, még jelentkeztem is, ezzel bizonyítva, hogy rendes vagyok, és én figyelek...
Takács tanárnő duplaóráján megint sikerült balhéba keverednünk, azt hiszem most már sose lesz normális óránk vele.
Úgy kezdődött, hogy rajzon egyszerűen megtagadtuk a feladatot. Téli tájképek kellett volna készíteni, de a fél osztály inkább valamilyen téli elfoglaltságot akart megfesteni (korizás, hóember építés, ilyesmik), a másik felének meg egyszerűen elege van már a hóból, ők semmit nem akartak csinálni. (Azért voltunk páran, akik csendben vártuk mi lesz a vége, nekünk mindegy volt mit kell rajzolni.)
A tanárnőnek persze egyik ötlet se tetszett, ragaszkodott a tájképhez. Vagy fél óráig ment ezen a vita, aminek a vége az lett, hogy Takács kiment a teremből (az ajtót természetesen becsapta), mi meg hangoskodtunk.
--Ez nem lehet igaz! Most miért nem lehetett beletörődni abba a rohadt tájképbe?! --állt fel Ivana idegesen. --Idén nem ez az első eset, hogy kiakasztottuk, még a végén megbuktat mindenkit!
--Vagy rájönnek, hogy rossz tanár, és lecserélik --vonta meg a vállát Márk.
--Olyan nincs! Ő az egyetlen rajztanár! --szállt be vitába Aida is.
--Ez nem igaz, a B-seknek egy férfi tanítja --szóltam közbe.
--Ő grafikus, csak a művészetiseket oktatja! --magyarázta Aida.
--Látjátok? Hiába készítitek ki, biztos, hogy nem váltják le! --monda Ivana, aki úgy néz ki jobban kiakadt most, mint a tanárnő.
--Lehet, de azért jól esett --röhögött Tomi. Jajj, ő és az a semmi se érdekel, mindenkit piszkálok korszaka! Nehezen lehet elviselni.
És még csak ezután jött az informatika, ahol - elsősorban a fiúk - csak azért sem csinálták a feladatot, inkább játszottak. Ezért ugye már járt volna az óra munka egyes, de valahogy mindig odavarázsolták a képernyőre a feladat leírását, mikor a tanárnő arra sétált. Nem tudom elhitte-e, hogy tényleg rendesen dolgoznak, de nem szólt semmit. Hát... asszem egyáltalán nem beszélt az órán. Ő csak haragosan nézett ránk, mi pedig csendben lázadtunk az óra ellen.
Spanyolon ma témazárót írtunk, ami... hát... csapatmunkával, de elkészült. Szabina tudta a szavakat, Leon ért a fordításhoz, én pedig kivételesen megértettem a nyelvtani részt, így azokban a feladatokban tudtam segíteni. Nem sokon múlt, hogy mind lebukjunk, de megúsztuk: az egyik lány épp akkor hívta oda a tanárt, mikor az megindult felénk. Örök hála neki, bár még a nevét se tudom. (Heti 3 közös óra nem olyan sok... Főleg úgy, hogy nem is beszéltem még vele egy szót se. Asszem A-s.)              

Otthon csak pár szót tudtam anyáékkal váltani (azt is csak Jankáról), mert siettek fogadóórára. Na igen, ezért se volt jó ötlet pont ma kiakasztani Takács tanárnőt, szinte biztos, hogy a hozzá látogató szülőknek fog panaszkodni. És ha nem is említi a nevem, attól még anyáék úgy veszik majd, hogy én is benne voltam. Jajj. Mondanom kellett volna nekik, hogy kihez menjenek be.
Alig fejeztem be az evést, Janka máris nyúzni kezdett, hogy menjünk ki játszani.
--De nagyon hideg van...
--Nem baj! Tavaly se volt rendes hó, élvezzük ameddig van! --makacskodott.
--Ha muszáj --vontam meg a vállam kelletlenül.
Jó melegen felöltöztünk, és mentünk hóembert építeni. Alig fél órát voltunk kint, de a kezem, a füleim és az orrom is lefagyott. Miután kiolvadtunk, mindketten nekiláttunk megírni a házinkat a konyhaasztalnál. Egy-két egyszerűbb számolásban segítettem a húgomnak, közben pedig azon gondolkodtam, hogy nekem ki segít majd, mert a Mrs Duncan által feladott példák közül csak az első kettőt tudtam megcsinálni. Patrik most nincs itthon, suli után rögtön az egyik haverjához ment, apa a fogadóórán, kitudja mikor érnek haza majd haza, én meg csak lapozgattam a könyvemet, hátha kitalálok valamit.
Egy órányi szenvedés után, mikor már Janka is rég végzett, elővettem a telefonom, és tárcsáztam.
--Szia! Van egy kis gondom a matekkal. Aha. De Janka... Úgy oké. Rendben, indulunk. Szia.
Gyorsan kitéptem egy lapot a füzetemből, ráfirkáltam pár sort, majd szóltam Jankának, hogy öltözzön, mert megyünk. 

November 28., Hétfő

A nap legérdekesebb része kétség kívül a duplatesi volt. Németh Attila még óra előtt szólt, hogy ne öltözzünk át, az első órában mindenképp meg akar beszélni velünk egy fontos dolgot. Ezen nagyon meglepődtünk, egész szünetben találgattunk, hogy miről lehet szó. Rájött, hogy néha nincs is bajunk, csak nem akarunk tesizni, és azért kérünk felmentést? Vagy felhívta Emma anyukáját, és kiderült, hogy Emma minden egyes alkalommal ugyanazt az igazolást mutatta be? Ilyen, és ehhez hasonló dolgok jutottak eszünkbe, mert elég kreatívak tudunk lenni, ha arról van szó, hogy kihagyjuk a tesiórát.  
Mikor belépett az öltözőbe, mind elhallgattunk, és figyeltük, ahogy leül az egyik padra, majd lerak egy halom papírt.
--Nos, lányok --kezdte a tanár. Nem tűnt mérgesnek, úgyhogy megnyugodtunk. --A dolog, amiről beszélnünk kell nem más, mint az évvégi jegyetek. --Idegesen összesúgtunk, fogalmunk se volt, miért olyan fontos ez novemberben. --Nyugalom! Arról van szó, hogy januártól ezt a duplaórát mindenki azzal tölti, amivel szeretné. Az egyetlen kikötés, hogy a választott sportból májusban bemutatót kell majd tartanotok a szüleiteknek és a testnevelő tanároknak. Itt van nálam egy lista a lehetőségeitekről --mutatott fel egy lapot, majd odaadta az egész kupacot Ivanának, hogy ossza ki. --Ne aggódjatok, az A-sok is erre kapnak majd jegyet, ez nem csak a ti feladatotok. Egy hónapot kaptok a döntésre --mondta, mikor már mindenki a kezében tartotta a listát --, de jól gondoljátok meg mit választotok! A bemutató nagyban befolyásolja majd az évvégi osztályzatot.    
--Tanár úr! Ez azt jelenti, hogy egyedül kell felkészülnünk? --kérdezte Kelly. 
--Természetesen nem. A szünet utáni első órán lediktáljátok hogy döntöttetek, és én majd mindenben segítek. Tanácsokkal, gyakorlati elemekkel, amire csak szükségetek van.
--És... mást is lehet választani ezeket kívül? --szólt Stella halkan. --Mert én lovagolok, és szívesen tartanék abból bemutatót, ha lehetne...
--Hmm, lehetséges --gondolkozott Németh. --Megbeszélem az igazgatóval, de ha meg is engedi, a helyszínt szinte biztos, hogy neked kell majd biztosítanod.
--Tanár úúúúúr, a döntésben is tud segíteni? Vagy legalább tanácsot adni --mondta Emma, és látszott rajta, hogy szenved. Valószínűleg ötlete sincs, mit válasszon, legalábbis az eddigi órákon még nem láttam, hogy bármiben annyira jó lenne.
--Kérhetitek a véleményem, de ez nem az én döntésem. Más kérdés esetleg? --nézett körbe. Mindenki hallgatott, így a tanár csak összecsapta a kezét. --Rendben, akkor öltözzetek! Tíz perc múlva sorakozó a csarnokban.
Gyorsan átöltöztünk, közben persze be nem állt a szánk. A többségnek tetszett az ötlet, de a sportágukat csak ketten vagy hárman tudták már most. Köztük én is: kétség kívül talajtornából vagyok a legjobb.
A második tesit egyébként futással töltöttünk, de óra végén még belefért egy kis kötélmászás is.
Aztán kémián Mrs Duncan a "kedvencét" feleltette, Leont. Szegény egész órán a táblánál állt, és bár semmit se tudott, azért a tanárnő folyamatosan kérdezgette. Közben mi  szorgosan lapozgattuk a könyvet, hátha tudunk neki súgni, de sajnos így is egyest kapott. Mi meg otthonra egy csomó házit, ráadásul a mai órát anyagát is magunknak kell kidolgozni.
És a szünetben kinéztünk az ablakon, és havazott! Sűrű pelyhekben szállingózott a hó, már a földön is alkotott egy vékony réteget. Gyorsan felkaptam a kabátomat, és Lisette-et magammal húzva rohantunk kifelé. Az udvaron csatlakoztunk a fiúkhoz, akik hógolyóztak, majd perceken belül csurom vizesek lettünk. Mikor félreálltunk, hogy kicsit kifújjuk magunkat, megláttuk az ajtóban álló Szép Viktóriát.
--Ó, tanárnő, elnézést! Már megyünk is órára! --mentegetőztem.
--Semmi gond, megengedtem az osztálynak, hogy kint töltsétek az órát --legyintett.
Lassan a többiek is kijöttek, és mindenki talált magának valami elfoglaltságot: Stella, Kelly és Ági hóembert építettek; Emma és a fiúk beszálltak a hógolyózásba, kivéve Csongort, aki lehajtott fejjel sétált, és rugdosta a havat; Aida és Ivana beszélgettek az ajtó mellett, remélve, hogy ott nem dobálják meg őket; Paloma és Monó pedig hóangyalt készítettek.      
Egy darabig Lisette-el csak ácsorogtunk, de Áron megdobta, így ő is felvett egy marék havat, majd futás közben golyóvá formálta. Szóval ők vidáman kergetőztek, én meg egyedül ácsorogtam, és felfelé nézve hagytam, hogy a hópelyhek az arcomon olvadjanak el. Jó érzés volt egy kicsit relaxálni, de maximum két percet töltöttem így, mert a fiúk engem néztek ki maguknak, így nagyon hamar a hócsata közepében találtam magam.

November 26., Szombat

Reggel apa vitt el a plázáig, miután nagy nehezen sikerült kiválasztanom mit is vegyek fel. Végül a türkizkék feliratos pulcsim, a szürke farmerem, a szürke tornacipőm és egy fekete válltáska mellett döntöttem. A körmömet csillogós lakkal kentem le, ami színben hasonlít  a pulcsihoz, sminknek pedig csak egy kis szempillaspirált használtam. Ékszer csak a szokásos: egy ezüst színű fülbevaló, és a Márktól kapott bilincses nyaklánc. Ez utóbbit éjjel-nappal hordom, úgyhogy már fel sem tűnik, hogy rajtam van. Most már nem vagyunk olyan jóban, mint régen, de a lánc attól még tetszik, ezért nem is vettem le.

Anya próbált rávenni, hogy kabátot is vigyek, de mondtam, hogy nem kell, úgyis csak plázán belül leszünk, ott meg meleg van, és nem akarok egész nap dzsekivel a kezemben mászkálni. Meglepődtem, de könnyen belement, bár ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy Janka folyamatosan hisztizett, Patrik meg a kedvenc ingét kereste, mert abban akart Lauráékhoz menni, akik meghívták ebédre. 

Háromnegyed tíz után találkoztunk a lányokkal az éttermeknél, majd gyorsan megbeszéltük a programot.

--Na, a film csak fél háromkor kezdődik, szerintem addig vásároljunk, meg majd előtte kajáljunk! --mondta Lis, mi meg lelkesen bólogattunk.

Rögtön belevetettük magunkat a boltok forgatagába, felpróbáltunk vagy száz ruhát, amiket persze eszünk ágában se volt megvenni. Voltak köztük csodaszépek, de drágák, meg akadt azért egy-két ritka ronda darab. Rengeteget nevettünk az extrém összeállításokon, és jó sok fényképet csináltunk. Azért néhány helyen vennünk is kellett valamit, mert a biztonsági őrök furán néztek ránk. Én egy lila kötött pulcsit újítottam be, hozzá illő sállal, Lisette-nek egy barna szövetnadrág nyerte el a tetszését, Paloma néhány mintás pólót vett, Monó pedig egy kockás szoknyába szeretett bele.

Később bementünk a könyvesboltba, és amíg én valami jó kis regényt kerestem, addig a lányok szakácskönyveket és képes albumokat nézegettek. Aztán az egyik sorban belebotlottam Lillába.

--Szia! Mi újság? --ölelt meg.

--Szia! Semmi különös, az osztálytársaimmal jöttünk moziba. És te?

--Anyával eljöttünk kabátot venni --vonta meg a vállát. --De képzeld! Ide fogunk költözni, és félévtől én is a sulidba fogok járni!

--Azta, ez komoly? Az tök jó! --lelkesedtem. --És milyen osztályba?

--Hát, sajna nem a kéttannyelvűbe, mert nem vagyok elég jó angolból, bár amúgy is művészetibe szeretnék kerülni, de még nem jeleztek vissza, hogy sikerült-e a felvételi. Ha nem, akkor marad a sima tagozat.

--Remélem felvesznek a B-be, Beni is oda jár, meg a barátnőm spanyolról.

--Aha. Bocsi, most mennem kell. Anya már aggódik --mondta, majd felvette a folyamatosan rezgő telefonját. A kijárattól még visszaintett, majd elsietett a mozgólépcsők felé.

--Ő meg ki volt? --állt meg mellettem Lis.

--Ja, Lilla. Barátnőm még általánosból. A többiek?

--Paloma talált valamilyen sütis receptkönyvet, amiből majd Rafinak készít valamit, épp most fizetik ki.

--Rendben, akkor menjünk.

Mivel sok táskánk volt, ezért beadtuk őket a csomagmegőrzőbe. Voltam már moziban sok cuccal, és nem akartam újra átélni azt az élményt, mikor átverekszem magam a sor közepére, közben meg mindenkit leütök.

--Szerintem ebédezzünk --nézte meg az óráját Monó. --Egy óra van.

A mekiben vettünk kaját, de természetesen olyat, amiben csirkehús és sok saláta van. Azért vigyázni kell, nehogy elhízzunk. :)

Én fizettem először, úgyhogy tálcával a kezemben forgolódtam, hátha meglátok egy üres helyet. Egyszer csak megállt mellettem Leon, én meg majdnem eldobtam a csibeburgeremet.

--Te jó ég! Megijesztettél! Mit keresel itt? --néztem rá kíváncsian, miközben még mindig szaporán vettem a levegőt.

--Bocs, csak beugrottunk a srácokkal --mutatott az egyik asztal irányába, ahol Márk, Rafi és Áron beszélgettek. Rögtön leesett, hogy nem véletlenül vannak ott. Biztos Paloma mondta Rafinak, hogy mi a tervünk mára, és a fiúk úgy döntöttek, csatlakoznak. Le mertem volna fogadni.

Közben a lányok is odaértek hozzánk, majd mind követtünk Leont a fiúk asztalához (pont volt mellettük szabad hely).

--Ez biztos nem véletlen --súgtam oda Lisnek, aki egyetértően bólogatott.

Hát így történt, hogy csatlakoztunk a fiúkhoz, és együtt ebédeztünk. Én Leon mellett ültem, aki nem hoz lázba, mióta barátom van, de attól még megállapítottam, hogy irtó jól néz ki. Lisette közém és Áron közé telepedett, Paloma természetesen Rafihoz, Monó meg Márk mellé.

Nagyon jól elvoltunk, nem is éreztük, hogy múlik az idő. A srácok viccesebbnél-viccesebb sztorikkal szórakoztattak minket, és megmutatták, hogy mesterien tudnak utánozni egy-két tanárt. Igazából már sem érdekelt, hogyan és miért kerültek oda, örültem a társaságuknak. Egyszer elkaptam Márk pillantását, de gyorsan elfordult, és Monóhoz kezdett el beszélni. Meg sem próbáltam megfejteni ezt a jelenetet, mert már (majdnem) sikerült elhitetnem magammal, hogy Márk túl van rajtam.         

A nagy nevetések közepette Paloma hirtelen felkiáltott.

--A film! Negyed óra és kezdődik!

Gyorsan felkaptuk a táskánkat, és rohantunk a mozihoz. Persze nem volt kérdéses, hogy a fiúk is velünk tartanak, sőt, szerintem eleve úgy tervezték. Szerencsére még sikerült egymás mellé jegyet kapnunk, és viszonylag magasra. Bevásároltunk popcornból és kólából, majd be is ültünk felülről a harmadik sorba. Igazából nem is tudom hogy történt, de Márk mellé kerültem. Kész. A másik oldalamon nem volt senki, mivel a legszélső széken ültem. Arra számítottam, hogy az egész film alatt csendben kell lennem, és nem tudok majd megjegyzéseket tenni, de nem így történt!

Kábe negyed órája ment a Testcsere, mikor Márk odahajolt hozzám.

--Biztos reggelre egymás testében ébrednek --suttogta.

--Már láttad? --kérdeztem, mikor tényleg ez történt.

--Ne, de várható volt --mosolygott.

Ez a rövid szóváltás eszembe juttatta, hogy miért is kedveltem meg olyan hamar Márkot. Felébredt bennem a remény, hogy talán újra lehetnénk barátok. És most rendesen, nem úgy mint régen. Még váltottunk pár szót a film alatt, de kezdetnek ez is elég. Ha másnak nem, hát bizonyítéknak tökéletes: biztosan nem utált meg örökre.

Bár csomó hasonló történetű film van, azért ez sem okozott csalódást. Miután vége lett, még beültünk egy kávézóba, hogy átbeszéljük, kinek mi tetszett a legjobban, de sajnos nem tudtunk sokáig maradni, mert anya nem sokkal öt után telefonált, hogy úton van értünk (üzleti vacsorára készültek apával, így később nem tudott volna hazavinni). Lisette-el elköszöntünk, majd kivettük a cuccunkat a megőrzőből, és a parkolóban vártuk anyát.

--És beszélgettünk! --meséltem neki lelkesen a moziban történteket. --Szóval azt hiszem nincs harag, és talán még lehetünk jóban.

--Lehet --bólogatott. --Én meg Áronnal dumáltam végig szinte az egész filmet! Monó kétszer is ránk szólt --nevetett.

--Az jó! Valami alakul... --kacsintottam.

--Igen, az jó lenne!

Aztán anyu felvett minket, és csak otthon folytattuk a beszélgetést. Egyébként kaptunk bébiszittert is, mivel Patrik nem szándékozott haza jönni, anyáék meg nem akartak minket egyedül hagyni Jankával. Bár annyira nem zavart minket, inkább csak a húgommal foglalkozott.

Mindig örülök, ha Lisette itt alszik nálam, mert ilyenkor mindig kitalálunk valami őrültséget. Például ma távcsővel figyeltük, hogy Márk mikor ér haza. Egyébként DVD-ztünk, teszteket töltöttünk a neten, beszélgettünk, és kivételesen már éjfélkor ágyban voltunk. Azt hiszem egy kicsit fárasztó volt ez a nap.

http://www.polyvore.com/cgi/set?id=62121599

November 25., Péntek

Beni hangja visszajött, és a láza is lement, úgyhogy engedélyt kaptam a látogatásra. Kicsit izgultam, mert még sosem jártam nála, de Lisette próbált megnyugtatni. Az utolsó órára végre sikerült elhinnem, hogy nem lesz ott semmi különleges. Csak egy sima szoba, pont olyan, mint a bátyámé. (Vagyis remélem, hogy nem, mert az nagyon rumlis!)
Egyedül vágtam neki sötét, ködös utcáknak, és reménykedtem benne, hogy megtalálom a házukat. Elvileg tudom melyikben laknak, mert már hoztuk haza Benit, de most még az utcát se leltem meg. Egy sarkon megálltam, de a táblán szereplő név láttán elkerekedett a szemem. Ilyen utcáról még nem is hallottam! Senki sem volt a környéken, hogy útbaigazítást kérjek, ezért inkább telefonáltam.
--Szia. Merre vagy? --vette fel a barátom már első csörgésre.
--Hát... azt hiszem kicsit eltévedtem.
--Ó! Látsz valahol táblát?
--Igen --feleltem, majd felolvastam az utca nevét.
--Huh, az elég messze van. Hogy kerültél te oda? --Beni hangján lehetett érezni, hogy viccesnek találta a dolgot. 

--Köd van, na!
--Oké, figyelj. Fordulj vissza, és most nézd meg az összes utca nevét! --adta ki az utasítást. --Kábé olyan tíz utca múlva hívj fel megint, jó?
Úgy tettem, ahogy mondta, és a második hívás után nem sokkal elértem az utcájukat. Igazából észre se vettem, hogy ennyit mentem a sulitól, de ráfogtam arra, hogy nagyon elgondolkodtam. Szinte megkönnyebbültem, mikor végre megláttam a házukat. Kissé fáradtan, de mosolyogva nyomtam meg a csengőt, majd illedelmesen üdvözöltem Beni anyukáját, aki rögtön a fia szobájához vezetett.
--Szia! --kopogtam kettőt az ajtón, majd benyitottam.
Talán furcsán fog hangzani, de először nem a barátomat, hanem a szobát vettem szemügyre. Mert ilyet én még nem láttam! A falnak kékesszürke színe van, a bútorok ezzel szemben sötétkékek, vagy legalábbis sötét színűek. Ettől eltekintve a szoba barátságosan festett: az ajtónál közvetlenül ott van az íróasztal, mellette a sarokban az ágy, két oldalt különböző szekrények vannak, az ajtóval szembeni falon pedig egy hatalmas ablak, előtte egy kétszemélyes kis kanapé. Azon nem lepődtem meg, hogy a tankönyveken és képregényeken kívül más olvasnivalója nincs is, de a tévé hiánya azért feltűnt.
--Végre ideértél! --ült fel Beni az ágyában. Az arca sápadt volt, a szemei alatt meg fekete karikák voltak. Elgondolkodtam rajta, hogyha mostanra már sokat javult, akkor milyen lehetett, mikor a legbetegebb volt?
Csak az arcára adtam puszit, nehogy elkapjak tőle valamit, de látszólag nem bánta. Szemei most nem a láztól csillogtak, hanem az örömtől, hogy végre láthat. Mert van, amit nem lehet helyettesíteni Skype-pal vagy telefonálással.
--Ülj le! --kérte, és megpaskolta az ágyat maga mellett. Leültem a szélére, majd megkérdeztem, hogy érzi magát. --Egész jól, hétfőn már biztos megyek. Nem hagyhatom ki a táncpróbát, hisz nemsokára előadás --mosolygott rám, nekem meg összerándult a gyomrom. Igen, az előadás vészesen közeleg, én meg kezdem úgy érezni, hogy képtelen leszek megcsinálni. Folyton olyan rémképeket látok, hogy elrontom a koreográfiát, és mindenki miatt fog égni. --Veled mi újság? Mesélj, milyen napod volt?
Gyorsan végig gondoltam, hogy mi is történt velem aznap.
Reggel irodalmon a Bibliáról beszélgettünk, nem volt semmi extra. Aztán második órában Tomi végig aludt (az első padban!), amitől Mrs Duncan kiakadt, és három (!) oldalnyi házit adott, ráadásul az egyik feladattípust nem is gyakoroltuk, mert elment az idő a kiabálással. Szünetben persze záporoztak a "szebbnél-szebb" jelzők Tomira, de őt nem igazán érdekelte a dolog. Azt hiszem ő most éli a lázadó korszakát.
Spanyolon Szabinával értékeltük a csoportba járó fiúkat egytől-tízig (jó, van barátom, de ezt úgyis csak viccből csináltuk), aminek az lett a következménye, hogy nem hallottuk a tanár kérdéseit, így égtünk egy sort, mikor minket szólított fel. Aztán mikor elismételte mit mondott, mindketten tágra nyílt szemekkel bámultunk. Talán néha oda kéne figyelnünk órán, és akkor nem lennénk ennyire sötétek spanyolból, de mindegy.           
A nap legjobb órája a kultúra volt, még Almássy Réka tanárnő személye se tudta elrontani. Különböző országok hírességeit kellett írni, és az nyert aki a minden kategóriába (országokhoz) legalább tízet írt. Hogy mi lett volna a nyeremény, az nem derült ki, mivel senki se tudott finn híres embert írni Ericen kívül. :)
Tesin a csarnokban kezdtük el a felemás korlát gyakorlását, de azt inkább próbálom elfelejteni. Sokkot kaptam.
Utolsó órám angol volt, azon a héten tanult új szavakból írtunk dolgozatot, majd óra végéig arról beszéltünk, hogyan is kell felépíteni egy rendes fogalmazást, és mik azok a kifejezések, amiket érdemes használni (azt hiszem az ofő kérte meg Miss Bone-t, hogy ez legyen a téma).
Ezen kívül még annyi történt, hogy az egyik szünetben a lányokkal megbeszéltük ki mit csinál hétvégén (a holnapi mozinapon kívül), egy másikban pedig a vécében fültanúja voltam, hogy Aida a legújabb pasijáról áradozik, aki szintén modell, és egy fotózáson találkoztak. Egy élmény volt.
Végül ránéztem Benire, és megvontam a vállam.
--Nem volt semmi különleges ma. Leszámítva azt, hogy reggel Patrik a Subway felé ment, így onnan volt tízóraim.
--Tényleg, mondtad, hogy kocsit kapott. És milyen érzés, hogy fuvaroznak? --kérdezte.
--Szuper. Meg tudnám szokni --nevettem fel. --De egyszer minden jónak vége: Patrik nemsokára korábban jár majd be, úgyhogy vagy én is ötkor kelek, vagy marad a gyaloglás.
Fél hétig beszélgettünk, akkor telefonált anya, hogy úton van értem. Beni látszólag el is fáradt, úgy kellett visszanyomnom az ágyba, hogy ne kísérjen ki. A búcsúzás is csak puszi volt meg ölelés. Szerintem már mindketten várjuk, hogy teljesen felépüljön, és újra csókolózhassunk. :)
Otthon megmutattam anyáéknak az ellenőrzőmet, majd megemlítettem, hogy holnap elmennék moziba a lányokkal. Mindketten a kis füzetet tanulmányozták, majd elégedetten bólintottak, és elengedtek. Skype-on rögtön konferenciahívást kezdeményeztem, majd a csajokkal együtt örültünk annak, hogy mindenki jöhet.       

Hay niebla.