Február 12., Vasánap

Szóval, a buli. Mit is írhatnék róla? Azt, hogy fergeteges volt? Minden bizonnyal. Azt, hogy a tömeg remekül szórakozott? Mert ez is igaz. De én viszont nem éreztem jól magam. És azt sem állíthatom, hogy Csongoron kívül nem ismertem senkit. Vagyis, egy pillanat, mert most éppen abban sem vagyok biztos, hogy a padtársamat ismerem. Eddig azt hittem, hogy emós, azért ilyen, de tegnap éjjel rádöbbentem, hogy talán azért hord feketét, mert ő is rosszfiú. Mint a buli házigazdája. Vagy mint Lis pasija. Szerintem ez az egész egy nagy gengszterbuli volt. Vagy dílerbuli. Vagy... nem, ennek még nevet se tudok találni. Annak az egynek örülök, hogy ép bőrrel megúsztam. (És ez nem túlzás!)

Alig készültem el, mikor dudáltak. Fél kilenc lehetett. Csongor bátyja volt a sofőr (eddig azt hittem egyke!), aki egyébként már két éve végzett. Anya a házból lecsekkolta a kocsit, majd miután Márknak a nyomát se látta, megnyugodott.
--Egyre legkésőbb gyere haza! Ha fuvar kell, hívd fel Patrikot! --mondta, mire a konyha felől elégedetlen horkantást (?) hallottam.
--Jó, rendben, sziasztok!
Beszálltam Csongor mögé a kocsiba, mire a padtársam hátrafordult.
--Már azt hittem, meggondoltad magad --nézett rám kérdőn, de én csak megvontam a vállam. --Egyébként ő a bátyám, Kefe --biccentett a sofőrünk felé, aki már el is indult a jeges utakon (újabb fagy).
--Kefe? --pislogtam nagyokat. Ez meg milyen név? Te jó ég!
--Ja, becenév --pillantott rám a tükörből, de szinte azonnal visszatért az út figyeléséhez.
--Ööö... ez igazán... --kerestem a szavakat --érdekes. Gondolom meg van hozzá a történet is.
A fiúk összenéztek, majd elkezdtek nevetni.
--Semmi extra --mondta pár perc után Csongor. --Csak összeolvasztotta a két nevét.
--Ó, értem.
És kábé ennyi, innentől kezdve nem beszélgettünk. A fiúk az utat nézték, én meg azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe lehet Kefe?!

A buli helyszíne egy külvárosi ház volt. Szép, két emeletes épület, azt hiszem kijelenthetem, hogy nem szegény emberek lakják. A zene csak úgy dübörgött, már egy utcával arrébb is hallottuk, de úgy tűnt, a könyék ettől eltekintve csendes. Az járt a fejemben, hogy vajon itt nincsenek szomszédok? A legtöbb helyen biztosan szóltak volna már a rendőröknek, akkor itt miért nem? Bár, ami késik, nem múlik.
--Jó szórakozást --intett oda Kefe, mielőtt elhajtott.
--És most? --fordultam Csongor felé, mert nem igazán akart elindulni a ház felé.
--Rácsörgök a többiek, hol vannak, mert itt kellene várniuk ránk --magyarázta a fejét vakargatva. Mivel senki se vette fel a telefont, így elég tanácstalannak tűnt. --Hát, azt hiszem menjünk be. Talán nem akartak kint várni a hidegben.
Az ajtóhoz érve csengetni akartam, de valaki szélesre tárta, mielőtt megtehettem volna.
--Buli vaaaaan! --ordította a srác (tuti részeg volt). --Gyerünk befelé!
Bent aztán Csongor elindult, hogy megkeresse a haverjait, én meg valahogy ott maradtam az előszobában egyedül. Ahogy megnéztem az embereket láttam, hogy jól döntöttem, mikor a fekete ruhámat vettem fel. Senki, ismétlem senki nem viselt ettől eltérő színt. Amúgy kicsit ideges voltam a sok idegen között, mert fogalmam se volt, hogy hová is kéne mennem, mit kéne csinálnom, és igazából bármi ötletnek örültem volna, amivel elfoglalhattam magam. Úgy tűnt a zene csak üvölt, senki se táncolt. Inni nem akartam, beszélgetnem nem volt kivel, mert többségében fiúk voltak ott, meg egy-két lány a pasijával, flörtölni meg nem akartam senkivel. Hogy is nézne az ki?! Már akkor megbántam, hogy belementem ebbe.
Elindultam balra, Csongor után, de a konyhában csak pár idősebb fiút találtam, akik épp sörivó versenyt tartottak. Le mertem volna fogadni, hogy ezeket aznap még mentő viszi el...
A következő szoba a nappali volt, ahol egy kávézóasztal mellett térdeltek egy csomóan, és valami fehér port szívtak, illetve cigit sodortak. Nem, nem akartam megtudni, hogy milyen anyagok voltak azok. Jobbnak láttam rögtön kimenni onnan, de nagy meglepetésemre a kanapén ült valaki, aki világos hajával kitűnt a tömegből, majd pár pillanattal később a párja is csatlakozott hozzá: Lis és Bence.
Leesett állal bámultam, amit Bence észre is vett, mert súgott valamit Lisette-nek, aki felém fordult, majd odajött, és szó szerint a nyakamba borult.
--Sziaaa. Te is itt vagy? --kérdezte miközben az egyensúlyát próbálta visszanyerni. --Kivel jöttél? De jó, hogy itt vagy!  
--Lis, te részeg vagy? --állapítottam meg a nyilvánvalót, mert nem elég, hogy alig állt a lábán, csak úgy áradt belőle a piaszag!
--Mi?! Dehogy! Csak egy pohárral ittam... --magyarázta, majd Bencéhez fordult, és intett neki egyet. --Nem jössz oda? A haverja naggggyon jó fej!
--Ööö, kösz, de inkább nem. Azt hiszem táncolok.
--Szupeeer, jövök veled! --jelentetti ki.
Odatipegett Bencéhez, majd vissza hozzám, és húzott magával egy... másik nappaliba? Mert a következő szoba, a zene forrása, is úgy nézett ki, mint az előző, azzal az egy kivétellel, hogy itt középen egy hatalmas üres teret hagytak a táncolóknak. Lis egyből beállt a táncolók közé, akik voltak vagy tízen. A többség itt csoportokba verődve beszélgetett, bár elképzelni se tudtam hogy képesek túlüvölteni ezt a hangzavart. Vonakodva ugyan, de én is táncolni kezdtem, és az igazság az, hogy fel se tűnt mennyire jól szórakozok valójában, mert több, mint egy órán át megállás nélkül nyomtuk.
--Szünet, nem bírom tovább --lihegett Lis, majd áthúzott a konyhába, gondolom azzal a céllal, hogy szerezzünk valamilyen üdítőt.
A sörös fiúk addigra már eltűntek, talán a vécéhez mentek, és csak páran lézengtek errefelé.
--Lali! --szólított meg a barátnőm egy hidrogénszőke hajú, kábé a bátyámmal egyidős srácot. --Adj nekünk valamit inni! Azonnal!
A srác figyelmen kívül hagyta Lis idióta vihogását és az én tiltakozásomat, és kitöltött mindkettőnknek egy-egy pohár rumos-kólát.
--Lis, szerintem nem kéne... --kezdtem, de félbeszakított.
--Ugyan, igyál már! --mondta, majd kiürítette a poharát.
Nagyon szomjas voltam, így kortyoltam párat, de nem szándékoztam meginni az egészet. Még csak az hiányzott volna, hogy becsípjek, vagy ne adj' isten teljesen lerészegedjek.    
Közben Lis úgy döntött visszamegy Bencéhez, én meg elindultam, hogy megtaláljam Csongort. A földszinten körbementem, de nem láttam sehol, így elindultam az emeletre. Hát mondanom se kell, a buli itt hágott a tetőfokára. Sikerült benyitnom egy szobába, ahol egy pár elég vadul csókolózott, de a bocsánatkérésem ellenére úgy tűnt, nem igen vettek észre. Mással voltak elfoglalva. A következő szobában egy fürdőt láttam, ahol egy lány épp hányt, a barátnője meg a haját fogta. Úgy döntöttem nem próbálkozok tovább az ajtókkal, eleget láttam.
--Mit keresel, cica? --állt elém egy srác. Húsz év körülinek tűnt, fekete vasalt haja volt és az arcán két piercinggel is büszkélkedhetett, felkarján meg mintha egy tetkót véltem volna felfedezni. --Vagy inkább kit?
--Senkit --léptem hátrébb. Zavart a  közelsége, és ezt nem csak a piaszag miatt mondom, de megrémültem. Csak ketten voltunk az emeleti folyosón, mindenki más vagy lent bulizott vagy bezárkózott egy szobába.
--Társra vágysz? --simította meg a karom, mire úgy ugrottam hátra, mintha megrázott volna. 
--Ne érj hozzám! --mondtam, de a hangom erőtlennek tűnt. Megint felém nyúlt. --Sikítani fogok.
Nem érdekelték a szavaim.
--Csak tessék --vigyorodott el gúnyosan. Tudtam, mire gondol: túl hangos a zene, hogy bárki meghallja.
Hirtelen megragadta a csuklóm, én meg teljesen leblokkoltam. Felrémlett bennem az eset Benivel. De éreztem, hogy most nem úszom meg egy csókkal. Nincs itt Márk, hogy megvédjen. Talán nem is akarna megmenteni azok után, hogy milyen hülye voltam. Minden porcikám remegett, de mozdulni se tudtam. Mégis mennyi esélyem lett volna egy nálam kétszer magasabb részeg srác ellen?
A falhoz szorított és megcsókolt, majd lassan áttért a nyakamra, és haladt egyre lefelé. Egyik kezével még mindig a csuklómat tartotta, a másikkal viszont már a melleimet és seggemet fogdosta felváltva.
Könnyek gyűltek a szememben.
--Eressz el! --könyörögtem suttogva, de nem is törődött velem. Elkezdett az egyik ajtó felé terelni.
Ekkor hangokat hallottam a lépcső felől. Lépteket, röhögést. Majd megláttam három fiút azok közül, akik a suliból Csongor barátai, és ettől kitisztult a fejem.
Felemeltem a térdem, hátha sikerül ágyékon találnom ezt a barmot, közben pedig felsikítottam. A fiúknak leesett, hogy itt valami nem stimmel, mert felgyorsítottak, majd megpróbálták elhúzni tőlem az egyre erőszakosabb srácot. Csak második próbálkozásra jártak sikerrel, de akkor sikerült úgy ellökniük, hogy beverte a fejét a lépcső korlátjába és elájult.
--Jól vagy? --kérdezte hármuk közül a legalacsonyabb, aki azt hiszem a bátyám osztálytársa.
Gombóc volt a torkomban, így csak bólintani tudtam, megszólalni nem.
A fiúk biccentettek, és ott is hagytak. Bevonultak egy szobába, ahol többen is egy vízipipát ültek körül. Láttam köztük Csongort is.
Nagy sóhaj kíséretében mentem le azzal a céllal, hogy azonnal telefonálok Patriknak, de erre akkor még nem volt alkalmam. Mert az előszobában Lisbe botlottam, aki éppen két másik csajjal veszekedett. Ha jól vettem le, akkor az egyikük Bence exe volt, és azt állította, hogy Lis miatt tette őt lapátra. A barátnőmben persze dolgozott az alkohol, így össze-vissza ordibált mindent, de legfőképp azt, hogy Bence most már az övé. A legrosszabbtól tartva siettem felé, de elkéstem: egymásnak estek. Az ex karmolt, hajat tépett, Lisette pedig ütött és visított. Nemsokára egy kisebb tömeg vette őket körül. Próbáltam kiszabadítani onnan List, de ezzel csak azt értem el, hogy az ex barátnője, aki eddig csak nézelődött, most nekem esett. Éreztem, hogy megragadja a hajam, amitől csak még jobban sírhatnékom támadt. Fájt.
A szemem sarkából szőke villanást láttam, majd Bence és pár haverja megpróbálta szétszedni a lányokat. Addigra engem a barátnő elengedett és eliszkolt a tömegben.  Észleltem, hogy Bence a még mindig kapálódzó exét rángatja a konyha felé, így én Lishez léptem, akit mindenhol karcolások borítottak.
--Jól vagy? Te jó ég! --szörnyülködtem. --Máris hívom Patrikot!
--Jól vagyok --bizonygatta Lis, de az arca másról árulkodott. --Majd Bence hazavisz.
--Nem, egy percig se maradunk itt tovább! --jelentettem ki, majd elővettem a telefonom. A hangzavar miatt csak egy üzenetet írtam, amire a bátyám pár másodpercen belül írta, hogy máris indul.
A hideg ellenére kitámogattam List a ház elé, aki hevesen tiltakozott, de mozogni már alig bírt. Egy kába fiú lépkedett az ajtó felé, de minket meglátva megtorpant.
--Füvet? --kérdezte, majd feltartotta a zsebéből kihúzott két zacskót.
Ismét a könnyeimmel küszködve a fejemmel nemet intettem. Erre megvonta a vállát, majd bement.
Patrik rekordidőn belül ért ide, és minket meglátva kipattant a kocsiból. Nem szólt semmit, miközben segített beültetni a most már teljesen kába barátnőmet, de szemei villámokat szórtak. Csak akkor nézett rám, mikor már becsukta az ajtót.
--Bemenjek elintézni valakit? --nézett rám komolyan, de én a szeme helyett inkább a szavai nyomán keletkező leheletfelhőt néztem.
--Menjünk haza --suttogtam.
Komoran bólintott, majd ő is beült. Még utoljára visszanéztem a házra, és úgy éreztem többet nem akarom látni. Még a gondolatától is megborzongtam, hogy valaha esetleg vissza kell térnem ide.
Először Lisette-et vittük haza, akinek az anyukája eléggé le volt sokkolva, ha jól értettem ő úgy tudta, hogy a lánya átment a barátjához. Nem magyarázkodtam neki, de talán nem is érdekelte volna, mert megköszönte a fuvart, majd betámogatta a félig ájult lányát a házba.
Közben két szirénázó rendőr húzott el mellettünk, reméltem, hogy a buli helyszínére igyekeznek, hogy felszámolják azt a... szavakat se tudok rá találni micsodát!
A csendes, sötét otthonunkban szótlanul lopakodtunk a szobáink felé.
--Holnap elmondod? --kérdezte Patrik még mielőtt bementem a szobámba.
Bólintottam, mire jó éjszakát kívánt, majd magamra hagyott a gondolataimmal, amikre egyáltalán nem vágytam. Ruhástól feküdtem be az ágyamba, de nem voltam képes aludni. Könnyek folytak végig az arcomon az emlékek hatására, miközben a plafont bámultam. Hibáztam. Mit hibáztam! Elcsesztem! Mindent.

Február 11., Szombat

Itt állok a szobám közepén egy fekete miniruhában, ami minden létező helyen tapad rám, kihangsúlyozva az alakomat, az arcomról már csak a smink hiányzik, de még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Ez egy hülye ötlet volt, már akkor tudtam, mikor kitaláltam, mégse hátrálok meg. Most már késő, nincs visszaút.

~Péntek

Reggelinél Patrik leült velem szembe, és kék szemeivel pislogás nélkül bámult. Tudtam én, mire megy ki a játék, de csak azért se néztem fel a gabonapelyhemből.
--Minden rendben Mel? Olyan csöndes vagy ma reggel --tette a kezét a vállamra apu, aki a jobbomon ült.
--Csak álmos vagyok --motyogtam.
Pár percig csendben ücsörögtünk, hallgattuk, ahogy anya készíti Jankának és magának a pirítóst. Közben a húgom is megérkezett a konyhába, és máris ott ugrált anya mellett. Kérdezgette, hogy hol a dzsem, mert ő azt szeretne a kenyérre kenni. Mind elmosolyodunk azon, hogy mennyire sok az energiája már így korán reggel. Egyébként ritka, hogy mind együtt eszünk, de még egyszer régen megegyeztünk abban, hogy péntekenként viszont kivétel nélkül mindig tegyünk így. Sőt, azt hiszem, talán az én ötletem volt. Most először éreztem úgy, hogy megbántam a dolgot. Főleg azok után, hogy mikor végeztem, velem együtt Patrik is felállt, és követett egészen a fürdőig.
--Mi az már?! --támadtam rá az ajtóban. Még az hiányzott volna, hogy bejöjjön velem.
--Nem haragudhatsz Márkra --jelentette ki komolyan. --Nem igazságos vele szemben, ha kisajátítod. Biztos vagyok benne, hogy az idejét nem csak veled akarja tölteni, hisz vannak haverjai is. Őket se hanyagolhatja el. Felfogtad?
--Ez nem a te dolgot --mondtam halkan. Persze, hogy felfogtam, de nem bírtam elviselni, hogy neki volt igaza.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, becsuktam előtte az ajtót, hogy elvégezzem a reggeli teendőimet. Kicsit sokáig húztam a dolgot (talán direkt), így késve indultam el a suliba, nem is lepődtem meg, hogy Márk nem várt meg. (Nem mintha akartam volna vele beszélni.)

A suli folyosóján Csongorba ütköztem, aki épp akkor köszönt el néhány végzőstől, akik egytől-egyik olyan feketébe voltak öltözve, mint a padtársam.
--Meg voltam róla győződve, hogy te antiszoc vagy, de ezek szerint mégis vannak barátaid --léptem mellé és rámosolyogtam. --Szia.
--'Reggelt. Mindenkinek szüksége van barátokra, csak én nem az osztályban találtam meg őket --mondta a szokásos nyugodt, halk hangján.
Szokott ő egyáltalán mérges lenni? És kiabálni?
A terembe érve Márk vidámon lépett oda hozzám, hogy csókkal üdvözöljön, de elfordítottam a fejem, így csak az arcomat érte a puszi. Erre rögtön elkomorodott.
--Még mindig haragszol?
--Nem --hazudtam, de azzal, hogy hátat fordítottam neki, rögtön rá is cáfoltam. És ez Márkot tuti szíven ütötte, mert olyan képet vágott, mint egy kiskutya, akibe a gazdija belerúgott. Innentől kezdve csak az járt a fejemben, hogy túl durva voltam hozzá. Egyáltalán nem kellett volna így viselkednem vele, hisz ő semmi rosszat nem csinált, csak programot szervezett az egyik haverjával!
Csongor nem kérdezett semmit, mikor leültem mellé, de láttam a kérdést a szemében: Mi történt? És tudtam, hogy neki elmondhatom, mert ő biztosan nem adja tovább másnak, és talán még tanácsot is tud adni. Tehát belekezdtem ebbe a rövid, de eléggé hülye történetbe, és kábé az irodalom óra felénél fejeztem be azzal, hogy így most nincs programom a hétvégére, és muszáj lesz valahogy anyát elviselnem, aki még mindig nem szól hozzám.
--Na, Mel, úgy látom befejezted  végre --hallottam Kelemen hangját. --Akkor mondd meg kérlek, hogy melyik költőnk született 1817-ben?
--Ööö... --Húha, fogalmam se volt, hogy mit veszünk.
--Segítek, egész órán róla beszéltünk --mondta gúnyosan, mire Ivana felnevetett. --Tipp? Semmi? --Kelemen felsóhajtott. --Legközelebb talán figyelj jobban! Csongor?
A padtársam természetesen most sem szólt egy szót se, amitől az ofő kicsit ideges lett, és a halántékát kezdte masszírozni.
--Ha korábban nem győződtem volna meg az ellenkezőjéről, akkor azt hinném, hogy nem tudsz beszélni.
A szünetben Csongor nem mondott semmit, jelét se adta, hogy felfogta azokat, amiket az órán mondtam neki. Spanyolon Monóval rajzolgattunk, a tanárnő nem vette észre (szerencsére). Óra után Csongor nem volt bent a teremben, így kultúrán kérdeztem rá, hogy nincs-e valami véleménye a dologról.
--Véleményem? Persze, hogy van --mondta érzelemmentes hangon. --De nem fogok beleszólni az életedbe. Szerintem te is tudod, hogy mi a helyes ebben az esetben.
--Én...
--Csss! --pisszegett le. --Egy dolgot tudok felajánlani neked: szombaton lesz egy buli az egyik ismerősömnél. Gyere el!
Őszintén meglepődtem.
--A suliból valakinél? --érdeklődtem.
--Nem, rajtam kívül még pár végzős lesz ott, de a bulit az egyikük szomszédja tartja.
--Gondolkodhatok rajta még egy kicsit? --kérdeztem, mivel kapástól nem tudtam megmondani, hogy elengednek-e.
--Persze, de ha lehet még ma szólj, mert akkor megszervezem, hogy téged is felvegyünk odafele.
--Oké --feleltem.
Hazaérve rögtön megkérdeztem apát, hogy mehetek-e, de ő anyához irányított. Kicsit félve mentem be hozzá a konyhába, ahol Jankával sütit sütöttek. Ettől kicsit megnyugodtam, mert a húgom előtt ő sem kockáztatott volna meg egy balhét. Szóltam anyának, és elmondtam, hogy kivel és hova szeretnék másnap buliba menni. Egyetlenegy kérdése volt (Márk is megy?), majd hallva a nemleges válaszom, rábólintott.
--De ha hazudsz, akkor többé nem fogok megbízni benned! --figyelmeztetett anya, mielőtt felmentem volna a szobámba, hogy üzenjek Csongornak.

~Szombat

Hát így jutottam el odáig, hogy most itt állok. Félek-e attól, hogy Csongoron kívül mást nem fogok ismerni? Igen, nagyon. Félek-e attól, hogy Márk nem lesz mellettem, hogy megvédjen? Elmondhatatlanul!
Fél óra, és itt vannak értem, szóval ideje sminkelni. Ha ezt megúszom, akkor azonnal bocsánatot kérek a barátomtól, de felhívom List is, hogy ne legyen hülye, és béküljünk ki. Ha én ezt túlélem... 

Február 9., Csütörök

Érdekesnek találom, hogy az osztályunk legtöbb tagja (köztük én is) milyen választékosan beszél. Néha tényleg lehet találkozni szótárból vett szavakkal. Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy nem akarjuk megnehezíteni a másik dolgát. Szóval az angolok hiába használnának szlenget, azt nem mindenki értené, illetve ők se biztos, hogy felfognák a magyar kifejezéseket. Ez a mostani helyzet afféle kompromisszum. Lehet, hogy úgy beszélünk, mint a felnőttek, de legalább megértük egymást.
A következő "játékot" szoktuk játszani, vegyünk például egy beszélgetést Monóval: kérdezek valamit angolul, mert hát szükségem van a folyamatos gyakorlásra, hiába értem el jó eredményt a szintfelmérő teszten, a kiejtést nem lehet könyvből megtanulni. Szóval az angolra a barátnőm magyarul felel, mert neki meg azt kell gyakorolnia, de igaz ez az összes nem magyar anyanyelvű osztálytársra is. Csak őket elnézve értettem meg, hogy mennyire nehéz is a nyelvünk, a megtanulásához nem elég egy fél év se. (Mert anno nekem két hónap elég volt, hogy felvegyem London ritmusát és képes legyek úgy kiejteni a szavakat, ahogy az ottlakók többsége.)
Hogy jött ez most nekem? Ez nagyon egyszerű: ma nem volt ofő, de nem volt lyukasóránk, arra meg esély se volt, hogy előre szóljanak és aludhassunk egy órával tovább, szóval beküldtek egy helyettest. De nem ám valakit a tanáraink közül, á, dehogy: egy idős bácsi jött be, elvileg töri tanár, de magyar. Várjunk, ez így félreérthető. Tehát egy idős, magyarul tanító bácsi, aki egy szót sem tud angolul. Kérdem én, ilyet kell beküldeni egy kéttannyelvű osztályba? Olyan szavakat használt, amiket max a nagyiéknál hallottam ezelőtt, és így voltak ezzel a többiek is. Hogy érthetné meg - pl - Monó azt a magyar beszédet, amit még mi, magyarok se tudunk felfogni? A bácsinak persze ez nem esett le, szólni meg senki se mert. Így hallgathattuk negyvenöt percen keresztül azt, hogy neki milyen nehéz gyerekkora volt. Értem én, hogy más világ volt akkor, de miért nem lehet ezt mai szavakkal elmagyarázni nekünk?
Ezek után persze alig vártam, hogy mehessek angolra, ahol legalább a szavak többségét értem. Ma egyébként egy teljesen új dolgot kezdtünk el gyakorolni: tollbamondást. A tanárnő két dologgal indokolta, hogy miért épp ezt a feladatot oldjuk meg: egyrészt néhány nyelvvizsgánál van ilyen feladat, másrészt meg ha netalán valakiből titkárnő lesz, és a főnöke majd diktál neki, akkor jó lenne ha helyesen le tudná írni a szavakat. Oké, én egyetértettem vele. Nem dobott fel a feladat, de elismerem, hogy szükséges. Az első szövegünk egy rövid kis történet volt, azt hiszem le kellett volna vonni belőle a tanulságot, de nekem sikerült. Túl sok volt benne az ismeretlen kifejezés. Le tudtam őket írni, de nem jöttem rá az értelmükre. Azt hiszem segítséget kell majd kérnem valakitől, mert házi feladatnak meg kaptuk, hogy fordítsuk le az egészet. Csak keddre kell, szóval először megpróbálom egyedül, és ha nem megy, akkor még mindig marad elég időm szólni valakinek...
Mondjuk Márknak. :)
Jó angolos, talán jobb mint én, pedig azt állítja, hogy soha nem élt külföldön. A családi nyaralásokról eddig még nem beszéltünk, de tuti, hogy úgy viszont sokat volt idegen országokban. Máskülönben mitől lenne ennyire jó? Ilyen tudást lehetetlen itthon, iskolai kereteken belül, megszerezni.
Angol után együtt sétáltunk az öltözők felé, közben pedig a hétvége programját tervezgettem.
--Szóóóval, akkor megyünk korizni? Megbeszélted Petivel? --kérdeztem, mire Márk olyan pillantást vetett rám, mintha nem ismerne vagy ilyesmi. --Mi az? Mehetünk moziba is. Tudom, hogy most adják azt a filmet, amit annyira meg akarsz nézni.
--Mel... --kezdte lassan, de félbeszakítottam.
--Nyugi, nem fogok látványosan unatkozni --nevettem. --És nyaggatni se foglak.
--Mel... --ráncolta a szemöldökét.
--Mi az? Talán nem hiszed el? Képes vagyok csendben lenni akár órákig is, ha kell! --vigyorogtam rá. --Csak utána be kell ülnöd velem egy forrócsokira.
--Mel! --emelte fel a hangját, mire megnémultam. --Most nem erről van szó.
--Hanem? --kérdeztem kíváncsian.
A barátom vett egy mély levegőt.
--Más programom van a hétvégére.
--Más program? --lepődtem meg. --Miféle más program?
--Leonnál leszek, de hisz mondtam.
--Nem, nem mondtad! --torpantam meg, és hisztérikusan csapkodni kezdtem a kezeimmel (nem értem mi ütött belém). --Úgy volt, hogy korizni megyünk! Vagy moziba! Vagy átjössz! Egy szóval se említetted, hogy nem is leszel itthon!
--Nyugi, nem nagy szám! --próbált csitítani, mert elég nagy feltűnést keltettünk így az út közepén. --Most ezen ne akadj ki.
--De, de erről nem volt szó! És most mi lesz a hétvégével?! Nem, ezt nem csinálhatod! --hisztiztem tovább.
Azt hiszem a piros napom miatt voltam ilyen. Sőt, biztos, hogy az volt az oka. Nem is csodálkozom rajta, hogy Márk fogta magát, és otthagyott. A következő órákon is került, a szüneteket az udvaron töltötte néhány idősebb ismerősével. Utolsó óra után még tett egy próbát arra, hogy jobb belátásra bírjon, de nem bírtam elviselni, hogy ő több órányi hallgatás után sem gondolta meg magát, és elmegy a hétvégén... Ettől persze csak még hisztisebb lettem, és hazaérve is mindent csapkodva, nagy zajjal csináltam. Apa és Patrik jobbnak látták nem szólni hozzám, így szinte egész délután a szobámban voltam egyedül, és azon dühöngtem, hogy Márk hogy teheti ezt velem. Mégis mit fogok én csinálni a hétvégén most, hogy mindenki elpártolt tőlem? Na jó, ez túlzás. Helyesbítek: Most, hogy ilyen sokan elpártoltak tőlem. Márk legalább húszszor keresett, de nem vettem fel a telefont. Írt SMS-t is, hogy beszéljük meg, hülyeség az egész, és hogy átjön. Csak az utóbbira reagáltam, és közöltem vele, hogy meg ne próbálja. Nem akartam látni. Nem sokkal később Patrikot hívta, de abból a beszélgetésből csak annyit hallottam, hogy "Majd reggelre kiheveri, nyugi." Márpedig nem fogom kiheverni a dolgot! Ezek után látni se akarom!   

(Tudom, hogy hülyeség amin Mel kiakadt, de nem véletlenül írtam így.)

Február 8., Szerda

Tegnap spanyolon rádöbbentem, hogy Szabinát is elvesztettem. Mint kiderült, ő nem csupán Beni egy osztálytársa, hanem a barátja is, ráadásul régebb óta, mert az én verziómat meg se hallgatta a történtekről, arról már nem is beszélve, hogy vissza se akart köszönni. Nem gáz, mert ülhettem Leon mellett, aki egyébként úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, de azért bánt, hogy egy nap alatt hány ember utált meg. Pedig ha azt vesszük, hogy én nemhogy hibás vagyok, hanem áldozat...

Egyébként zsarnoknőci rémuralma folytatódott, most például kinézte magának az A-sokat, és őket feleltette. Szegények alig tudtak megszólalni spanyolul. Már előre rettegek, hogy egyszer rám kerül a sor. Talán meg kellene kérnem Rafit, hogy mostantól csak spanyolul beszéljen hozzám. Ezzel az az egyetlen gond, hogy ő nem tudja nekem elmagyarázni a nyelvtant (a hiányos tudásom minden probléma forrása), mert ő ilyen formában, ennyire részletesen sose tanulta. Ő már ebbe született bele. Ez pont olyan, mint hogy én se tudnám a magyar igeragozást elmondani, mert sose neveztük így. Ezt úgy alapból tudom.

Márk megvárt a kapuban, mert korábban kijelentette, hogy soha többet nem mászkálhatok egyedül. Neki mindegy, hogy családdal, a csajokkal vagy vele vagyok, a lényeg, hogy Beninek esélye se legyen a közelembe jönnie. Hát, a gyilkos pillantásai alapján most inkább Márkot akarja elkapni bosszú céljából...

Leon velem együtt jött ki az épületből, és megállt egy pillanatra Márk mellett.

--Haver, lehetne már jó idő --rúgott bele egy jégdarabba. --Deszkázni akarok. Vagy előszedni a bringát. Vagy bármi mást csinálni idekint!

--Egyetértek. Ilyen jeges valamin még szánkózni se lehet rendesen --panaszkodott Márk is.--Úgy érzem nem bírom tovább a szobámban.

--Hé! Korizni ilyenkor is lehet! --próbáltam felvidítani őket. Szerintem ez egy jó ötlet volt.--Elmehetnénk a hét végén!

--Most voltál beteg --emlékeztetett a barátom. --Szerinted jó ötlet lenne órákig fagyoskodni a pályán?

--Nem lenne gond! --erősködtem tovább. Már teljesen beleéltem magam. --Hívhatnánk Monóékat is! Ezzel pótolnánk az elmaradt mozit.

--Nem, felejtsd el! --szakított félbe Leon. --Semmi kedvem azzal a beképzelt A-sal lógni.

--Ugyan, biztos vagyok benne, hogy Peti nem olyan, mint gondolod!

Leon válasz helyett csak hümmögött egyet, majd elköszönt, mert alig két perce maradt elérni a buszmegállóig.

--Valami rosszat mondtam? --kérdeztem szomorúan.

Márk mosolyogva megrázta a fejét, majd nyomott egy puszit a fejemre, és mi is elindultunk.

Csodával határos módon anya nem volt otthon, apa pedig egyedül tévézett a nappaliban felpolcolt lábbal. Kihasználtam az alkalmat és leültem mellé.

--Szia kicsim! Minden rendben? --puszilt meg apa. Látszott az arcán, hogy örül a társaságomnak.

--Persze! Hogy vagy? Mit nézel? --kérdeztem a tévére nézve.

Apa tekintete a begipszelt lábára, majd a képernyőre siklott.

--Már valamivel jobban vagyok, de még nem az igazi. Egyébként A téglát nézem.

--Tényleg! Felismerhettem volna! --csaptam a homlokomra. --Úgy egy hónapja láttuk Márkkal.

Hirtelen felszisszentem, majd összeszorított szájjal fordultam apa felé. Nem tudtam, hogy fog reagálni Márk nevének említésére.

--A fiú szemből, igaz? Aki annyit volt nálunk a múlt héten? --mosolygott rám, mire megkönnyebülten bólintottam. --Miatta akadt ki anya annyira?

--Igen --sóhajtottam. --Nagyon ellenzi, hogy vele legyek.

--Pedig szerintem rendes srác --jegyezte meg, mire döbbenten meredtem rá. Eddig fogalmam se volt róla, hogy apa nem osztja anya véleményét az ügyben.

--Tényleg úgy gondolod?

--Persze! --vágta rá egyből. --Azok után is átjött hozzád, hogy anya kétszer is kiabált vele! Mindent megtett azért, hogy melletted legyen! Az se érdekelte, hogy beteg vagy!

--És a többit még nem is tudod... --jegyeztem meg halkan.

--Mire gondolsz?

--Nem véletlenül volt ő is itthon egész előző héten: felfüggesztették, mert miattam megvert egy másik srácot --világosítottam fel.

--Az igen! --bólintott apa elismerően. --Kétségem sincs afelől, hogy odáig van érted. Most már csak anyádat kellene meggyőznünk erről.

--Hah, mintha az olyan egyszerű lenne... --ráztam meg a fejem elkeseredetten, majd egy öleléssel búcsúztam apától, és felmentem tanulni.

Ami persze nem jött össze, mert minden gondolatom a beszélgetésünk körül forgott. Igen, már korábban is beszéltem vele Márkról (akkor sem volt ellenére, hogy jóban vagyunk), de alig akartam elhinni, hogy a most kialakult helyzetben is a pártomat fogja. Szentül meg voltam róla győződve, hogy anya teletömte mindenféle hülyeséggel a fejét, és hogy most majd ő is kitiltja Márkot a házból, de kellemes meglepetésként ért, hogy még mindig kedveli. Az én barátomat. Nem ritka dolog ez egy apa esetében? Legalább egy jó dolog volt ebben a szörnyű napban.  

--Lis? Beszélnünk kell --álltam meg a barátnőm padja mellett. Ez irodalom óra előtt volt, még csak az osztály fele volt a teremben.

--Hm? --"szólt" Lis el sem szakadva a telefonja kijelzőjétől.

--Rám figyelnél egy kicsit? --emeltem fel a hangom.

Eric riadtan pillantott rám, majd a táblánál Leonnal beszélgető Márkra, és villámsebesen kiment a teremből. Hát igen, úgy tűnik már ő sem a barátom.

--Miaz? --nézett fel egy pillanatra Lisette.

Gondoltam egyet és kivettem a kezéből a telefont.

--Hé! --háborodott fel.

--Mióta vagy hozzánőve a mobilodhoz? --kérdeztem. --És mióta nem jut időd arra, hogy velem beszélj? Egyáltalán barátok vagyunk még?! 

--Add vissza! --nyavalygott, látszólag meg sem hallva amit mondtam.

Annyira felidegesített, hogy levágtam a telefonját a padra, és szó nélkül otthagytam. Márpedig én nem fogok vele szórakozni. A terem ajtajából még visszanéztem, de Lis újra belemerült a telefonjába, szóval idegesen kicsörtettem. Mono épp akkor búcsúzott el Petitől, szóval megragadtam a karját, és úgy ahogy volt, kabátban, táskával a hátán behúztam magam után a vécébe.
--Elegem van! Lisette-el nem lehet normálisan beszélni! --fakadtam ki, az amerikai barátnőm pedig türelmesen hallgatott. --Mégis mit gondol?! Annak a gyereknek akar tetszeni? Azért hord ilyen ruhákat?! Istenem, nem rosszkislánynak néz ki, hanem egy szakadt, nevetséges csajnak! Röhejesen néz ki! És még csak el se tudom mondani neki!
--Nyugi --veregette meg a vállam Mono. --Felejtsd el, majd idővel észhez tér. Hogy is szokták mondani? Minden csoda három napig tart. Nemsokára olyan lesz, mint régen.
--Remélem --sóhajtottam.
Valahogy nagy nehezen átvészeltem az egész napot. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a többiek bámulását, és kerültem a Lisette-el való találkozást is. Nem mintha arra számítottam volna, hogy mond valamit, csak nem akartam a közelében lenni, nehogy megint ideges legyek.
Összegezve rossz napom volt, inkább nem részletezném. Csak Márk közelségére vágytam, ő tudja a legjobban megnyugtatni a zilált idegeimet, ezért megkértem, hogy ma hadd tanuljak nála. Kissé vonakodva egyezett csak bele, nem akarta, hogy találkozzak az apjával, de mikor látta, hogy nem áll ott a kocsija a ház előtt, beengedett. Eleinte tényleg csak csendben tanultunk, de egy idő után úgy döntöttünk, hogy inkább megnézünk egy filmet. Hm, legyen elég annyi, hogy az első tíz percére pontosan emlékszem, utána pedig csak a hangokra...   

Február 7., Kedd

Helyesbítek, tegnap még repestem az örömtől, de ma rájöttem, hogy ami a suliban vár az rosszabb, mint egész nap a szobámban unatkozni.
Először is megfeledkeztem Beniről: ahogy Márkkal beléptünk a suliba rögtön észrevettem, ott állt a folyosó végén néhány osztálytársával és gyilkos pillantásokat vetettek a barátom felé.
A másik dolog, amire végképp nem számítottam az az, hogy az ügyben sokan (és tényleg sokan) Beni mellé állnak. Alig akartam elhinni, hogy a saját osztálytársaim félve (!) pillantanak Márkra vagy egyszerűen csak elfordulnak, ha meglátják. Sőt, néhányan velem is pont ugyanígy viselkednek.
--Ez... Ezt miért nem mondtad? --fordultam Márkhoz, aki kérdőn nézett rám.
--Mit kellett volna mondanom? 
--Hát... --kerestem a szavakat. --Hogy mi van itt!
--Miért, mi van itt? --nézett körbe tettetett értetlenséggel, amit azzal jutalmaztam, hogy belebokszoltam a karjába. Felnevetett, majd komoly hangon folytatta. --Figyelj, nincs semmi gond. Néhányan, sőt, szinte mindenki Beni verzióját hallotta az esetről. Nem nagy szám. Akit érdekelt az igazság, az megkérdezte tőlem is. Akit nem... hát azokkal meg nem foglalkozok.
--Ó, szóval te ezt ilyen lazán kezeled? --ráncoltam a homlokomat. Hogy csinálja? --De most komolyan, egy-két pillantástól feláll a hátamon a szőr.
--Az az igazság, hogy Leon már figyelmeztetett mi vár rám, így tegnap volt időm hozzászokni.
Többet is akartam még mondani, de megpróbáltam beletörődni a helyzetbe, és inkább megöleltem a barátom. 
Ez annyira, de annyira furcsa! Mono, Leon, Paloma, Rafi és Emma voltak azok, akik normálisan köszöntek, Áron elfordult, mikor odanéztem, Ivanáék a szokásos gyűlölködő fejeket vágták, a többiek meg mind félve pillantottak felénk. Ja, Lis meg még nem volt bent, de semmi jóra nem számítok, ha azt vesszük, hogy napok óta nem írt... De nem,  Márk válla felett láttam, hogy megérkezett, felénk integetett, csak más lett. Nagyon más. Haja kócosnak tűnt, bár valószínűleg direkt ilyen, erősen füstös sminkje volt, fekete bőrdzsekit viselt és abban a pillanatban belemerült a telefonjába, amint leült. Oda akartam menni hozzá, de még el se engedtem Márkot, mikor becsengettek és Mrs Duncan megjelent.
--Tegyetek el mindent a padotokról --kérte a tanárnő. --Dolgozatot írunk.
--Tanárnő én nem voltam múlt héten... -kezdtem.
--Attól még megírhatod --szakított félbe, és osztotta is tovább a lapokat. Ja, kösz.
Néztem az első kérdést, és így elkerekedett a szemem. Ez elsős anyag? Mi vettünk ilyet?  Ránéztem Csongorra, vagyis inkább a lapjára, de azon se szerepelt semmi a nevén kívül. Hátranéztem, Monóé is üres. Előttem Leon az asztalt ütögette, még egy szót se írt. Mi folyik itt?
--Pszt --löktem meg finoman a padtársam kezét. --Nem tanultál?
--Ilyen feladatokat még soha életemben nem láttam! --suttogta vissza.
--Nincs beszélgetés! --rivallt ránk Mrs Duncan.
--De tanárnő, ilyet mikor vettünk? --kérdeztem.
--Hát legközelebb be kell pótolni a hiányzást, és akkor talán tudni fogod --vetette oda, majd visszafordult a naplóhoz.
Óvatosan körbenéztem, de tényleg senki sem írt. Vagy a lapot bámulták, vagy a plafont, vagy ki az ablakon, de az értetlen fej mindenhol jelenvolt, szóval nem csak nekünk tűnt ismeretlennek ez az anyag. Azt vártam, hogy Ivana mikor kezd el reklamálni. Mikor már tíz perc eltelt és ezt még nem tette meg kicsit felemelkedtem a székemen, hogy lássam mit csinál. És ő írt! A lapjának a felét beborítottak a kék sorok. Talán volt egy olyan óra, amin csak ő vett részt?
Mivel ez csak egy röpdoga volt, így húsz perc után össze lett szedve, és amíg a tanárnő javított (gyorsan ment neki), addig mi kaptunk gyakorlófeladatokat. Szóval folyt a javítás, ugyanaz a mozdulat mindenhol: áthúz, egyest ír, szignóz. Aztán egyszer csak félbeszakadt a sorozat, biztosan Ivana lapjához ért. Csak olvasott, és olvasott, a feje meg egyre vörösebb lett, én meg el képzelni se tudtam, hogy mi történik.
--Miss Lengyel! Mire véljem ezt? --lengette meg a lapot idegesen a levegőben. Ivana megvonta a vállát. --Várom a választ!
Ivana odafordult Aidához és segítségkérően nézett rá.
--Khm, tanárnő --szólt Aida. --Ivanának nincs hangja, szóval nem igazán tud válaszolni... 

--És ezt nekem honnan kéne tudnom?! Különben is, attól még nagyon is szeretném tudni, hogy ez micsoda! Szóval így vagy úgy, de magyarázza meg! --mondta hisztérikusan Mrs Duncan.
Ivana fújtatva elővett egy lapot, és sebesen írni kezdett. Később volt szerencsém megtekinteni mindkét lapot: a dolgozaton arról volt szó, hogy ezt még nem tanultuk, és egy ideig nem is fogjuk, mivel ez 11.-es tananyag, a másikon pedig csak annyi szerepelt, hogy elég világosan fogalmazott, és nem fogja még egyszer leírni ugyanazt. Sikerült felbosszantania a tanárnőt, de az nem tudta megbüntetni, mivel Ivana bölcsen tartózkodott a csúnya szavaktól, és a tanárnőre se tett egyetlen rossz megjegyzést sem.
Óra után megkíséreltem beszélni Lisette-el, de telefonját a fülére szorítva kisétált a teremből. A szám is tátva maradt, annyira meglepődtem, de aztán visszamentem a helyemre és hátrafordultam Monóhoz.
--Mono, mi van Lisette-el? Megváltozott, nem? --kérdeztem.
--Ja, persze, te lemaradtál róla --gondolkozott hangosan a barátnőm. --Összejött azzal a Bencével, akivel a plázában találkoztatok, és kicsit stílust váltott, hogy jobban bejöjjön neki.
--Micsoda? --kerekedett el a szemem. Lis? Az én visszafogott barátnőm egy srác miatt változott meg? Egész nap a megfelelő pillanatra vártam (mikor nem lóg a mobilján), hogy megkérdezhessem milyen a srác, megéri-e, hogy jöttek össze, ilyesmik. Szóval szerettem volna, hogy meséljen, de nem jött össze. :(    

Február 6., Hétfő

Ha vége lesz a sulinak (és ennek az utolsó, őrült hajtásnak), akkor ígérem, hogy hosszabb részekkel jelentkezem majd! 

A suli különleges, programokkal teli hete eltelt - de nélkülünk. Én betegen feküdtem itthon, néha a láztól gondolkodni se tudtam, máskor meg teljesen jól éreztem magam. Márk, akit annyira nem viselt meg a felfüggesztése, minden nap átjött nem törődve azzal, hogy mióta apát hazaengedték (hétfőn) anya ki se tette a lábát itthonról. Az első pár napban még úgy kellett Patriknak becsempésznie, de szerdán már bátrabb volt és délelőtt érkezett. Nem zavarta, hogy anya egyszerűen rácsukta az ajtót, addig csengetett amíg valaki be nem engedte - és ez én voltam. A barátom persze egyből leteremtett, hogy betegen inkább feküdjek, de elmagyaráztam neki, hogy már nem nem bírok több időt az ágyamban tölteni! Éber pillanataimban, mikor egyedül voltam, kiolvastam az összes angol nyelvű könyvemet, megnéztem a legrégebbi DVD-ket is, amiket a házban találtam, a netet meg hiába néztem, suliidőben egyik barátom se volt fenn. Természetesen este már tömve volt a chat, de addig ki is kellett bírnom valahogy. De Márk, na ő tényleg a legnagyszerűbb társaság: amíg itt volt be nem állt a szája, elmesélte milyen filmeket nézett meg otthon, milyen sorozatból tartott maratont éjjel, de engem is kérdezgetett mindenről, ami épp eszébe jutott. Eddig még nem láttam ilyennek, de tudtam, hogy miattam csinálja. El akarta terelni a figyelmemet... miről is? A betegségemről vagy Beniről? Netán mindkettőről? Vagy nem akarta, hogy azon gondolkodjak miért is ücsörgünk reggel kilenckor a szobámban, mintha szünet lenne? Mindegy, a lényeg, hogy sikerült neki. Ha nem szól rám rendszeresen, arról is megfeledkeztem volna, hogy bevegyem a lázcsillapítót/köhögéscsillapítót/antibiotikumot. Komolyan mondom, a doki annyi gyógyszert írt fel nekem, mintha egy haldokló lennék, akinek a meggyógyítására tesz még egy utolsó próbát. Fujj. Egyébként a betegségem másik hatalmas hátránya az volt, azon kívül, hogy itthon kellett szenvednem napi 24 órát, hogy anya nem engedett apa közelébe. Döntését azzal indokolta, hogy nem akarja, hogy visszafertőzzem. Ez annyira dühítő! A tudat, hogy apa ott van alig pár méterre tőlem, de a közelébe se mehetek! Egyszer... talán csütörtök este hallottam, ahogy beszélgetnek, és... érdeklődött, hogy mi van velem. Bár azt nagyon rossz embertől tette, mert ha anyán múlt volna, akkor ott haltam volna éhen a szobámban. Eleinte még bejárt, de egyik délután meglátta Márkot, és kiakadt. Kiabált, hogy Márk mit keres itt az engedélye nélkül, meg hogy ő megtiltotta, hogy itt legyen, de most nem hagytam , és kiálltam a barátom mellett. Nos, erről legyen elég annyi, hogy anya nem díjazta a dolgot, és egy "Akkor csinálj, amit akarsz!"-kijelentéssel magunkra hagyott minket, és hát azóta se beszéltem vele. Van ilyen. Viszont a legfurább az, hogy Lisette se keresett. Még vasárnap váltottunk pár szót, de sietnie kellett, így nem tudtam meg semmi konkrétumot tőle, hogy jól van-e, vagy mi van vele. Semmit. De tényleg nem írt azóta! Egy szót se! Mindenki más érdeklődött, hogy jobban vagyok-e, mikor megyek suliba, leckét leírták, meséltek a napról, a programokról, ilyesmi. Mono már kereste az újabb alkalmat, amikor be tudnánk pótolni a mozizást. Elmondása szerint, Peti nagyon sajnálta (?), hogy elmaradt. Hát nem tudom, szerintem túlzott. Utolsó emlékeim szerint az A-s fiú nem igazán törte magát eddig, hogy megismerjen minket. De ha most mégis, akkor tényleg ennyire lelkes volt? Neeem, ezt képtelenségnek tartom. Hiszem, ha látom! :)

Ma délelőtt kellett dokihoz mennem. Az ablakon kinézve havat láttam (egyik nap esik, másnap elolvad, majd megint esik, stb.), így három réteg ruhát vettem magamra, meg persze kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt. Ja, és a gatyám alá még harisnyát, a lábamra meg két zoknit, de így viszont a csizmám nem jött fel a lábamra, szóval bakancsban mentem. Anya valahol a földszinten volt, de nem találkoztam vele, így nem is szóltam neki, hogy elmentem. Tudnia kellett, hogy ma kell ellenőrzésre mennem, de persze az eszébe se jutott, hogy netalán kocsival elvigyen... Mint várható volt, a buszmegálló felé menet nem fáztam, ellenben a buszon meg annyira melegem volt, hogy többen is megkérdezték, hogy minden rendben van-e. Hát igen, az ablakban láthattam, hogy céklavörös az arcom és izzadságcseppek csorognak végig rajta. Megnyugtattam mindenkit, hogy csak túl sok ruha van rajtam. Azt terveztem, hogy két megállóval hamarabb leszállok, de aztán rájöttem, hogy akkor valószínűleg megint megfáznék, így csak lehúztam a kabátom cipzárját. Említettem már, hogy mennyire utálok buszozni? Utálom, hogy gyakran van megálló, hogy nagy a tömeg, hogy a nénik addig bámulnak, amíg át nem adod a helyed, hogy rád köhögnek/tüsszögnek, hogy túl közel állnak hozzád, hogy néhányan büdösek/furák... Ilyenkor döbbenek rá, hogy mekkora szerencsém van. Én gyalogolhatok reggelente, mert közel a suli, de mi van azokkal akik messzebbről jönnek? Akik minden nap buszoznak és/vagy vonatoznak? Ők erősek. Én biztosan nem bírnám.

Majdnem elfelejtettem leszállni, így az utolsó pillanatban ugrottam le, már csukódott az ajtó. Az orvosi rendelőben nagyon sokan voltak (szezonális megfázás), és a sok gyerek mind ide-oda futkározott, hisztizett, sírt, szóval őrült nagy káosz volt. Az első gondolatom az volt, hogy én bizony nem várok, de hát nem volt más választásom. Találtam egy üres széket, levettem a kabátomat, majd előszedtem a könyvemet és az mp3-lejátszómat, és így máris gyorsabban telt az idő. Talán egy órát kellett várakoznom, mire rám került a sor. A doki először fel se ismert (még név alapján se), de miután mondtam, hogy mi hívtuk házhoz egy héttel ezelőtt, már úgy tűnt rémlik neki valami...

--Igen, igen... téged ítéltelek egy hét ágynyugalomra? Hm... --mormolta. Az orvosom egyébként Dr. Vásárhelyi János, és legalább 70 éves. A memóriája talán nem a legjobb, de a gyógyításhoz azért eléggé ért, mert hát itt vagyok makkegészségesen (legalábbis úgy érzem). --Rendben, és miért csak ma jöttél vissza?

--Hát, mert pénteken még nem voltam olyan jól, így gondoltam...

--Értem, értem --szakított félbe. --Akkor vedd le a felsődet, és megvizsgállak!

Ekkor következett a vicces rész, mert a doki bá' ott toporgott, és türelmetlenül várta, amíg levettem az összes réteget magamról. Eztán gyorsan meghallgatott (alig tartott pár másodpercig), megnézte a torkomat, majd közölte, hogy öltözhetek, és már nyitotta volna az ajtót, hogy jöjjön a következő beteg. De én még ott álltam egy szál melltartóban!

Köhintettem.

--Azért még felöltözhetek?

--Siess! --vetette oda.

Szóval ezért vártam egy órát. Hogy öt perc alatt megvizsgáljon, már ha ezt annak lehet nevezni, majd közölje a jó hírt: mehetek suliba. Repesek az örömtől! :)