Október 26., Szerda

Megint elhanyagoltam a naplómat, de nem volt erőm írni. Minden két héttel ezelőtt, 10-én kezdődött...

A suliban minden rendben volt, leszámítva a két tesit, amit esőben is az udvaron töltöttünk. Táncon elkezdtük összeállítani a koreográfiát, egész órán meg se álltunk.

Mire hazaértem hullafáradt voltam, mondtam is anyunak, hogy ledőlök egy kicsit pihenni. Később feljött megnézni. Gondolom láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert a homlokomra tette a kezét, és már rohant is a lázmérőért. Jól érezte: 38.4

Rögtön hozta is a teát, lázcsillapítót, majd kijelentette, hogy másnap nem mehetek suliba.

A lázam nem ment lejjebb, hiába tömött tele gyógyszerrel. Szerdára elkezdtem köhögni is, úgyhogy mentünk a dokihoz. Az megállapította, hogy elég komoly torokgyulladásom van, majd jövő héten jöjjek vissza. Egy nagy zacskó gyógyszerrel és vitaminnal tértünk haza, amiket anya minden nap háromszor belém diktált. Ismét bebizonyosodott, hogy nincs ősz betegség nélkül.

Hangom nem sok volt, így az osztálytársakkal neten tartottam a kapcsolatot. Mindenki jobbulást kívánt, és biztosítottak róla, hogy nagyon-nagyon hiányzom nekik. Márk mindenáron át akart jönni, de mondtam neki, hogy nem akarom megfertőzni.

Beni is sokszor írt, plusz felvette nekem az új lépéseket, amiket Ábel tanított, hogy képben legyek. Örülök, hogy gondolt erre, így könnyebben bepótolom majd, amiket kihagytam.

A napok lassan teltek, nem tudtam mihez kezdeni. A legtöbb időt ágyban töltöttem. Olvastam, zenét hallgattam, tévéztem, és unatkoztam. Nem sok erőm volt, néha még a fürdőbe is alig tudtam kivonszolni magam. A leckéket mindig megkaptam, de volt, amit nem értettem, így azokat kicsit nehezen tudtam pótolni.  

A dokinál még kétszer jártunk, de mivel nem sokat javultam, így ma engedett először iskolába. Reggel a kapuban szó szerint Márk nyakába ugrottam.

 --Nekem is hiányoztál --mondta nevetve. --Most már jól vagy?

--Igen --válaszoltam, miközben beszálltunk apu kocsijába. A szüleim azt mondták, legalább ezen  a pár reggelen ne gyalogoljak, nehogy megint beteg legyek. Nem ellenkeztem, egyrészt azért, mert igazuk volt, másrészt pedig ha jól viselkedek talán elengednek Stella versenyére.

 A suliba érve Mono, Lisette és Paloma egyszerre támadtak le: csoportos ölelés! A többiek vigyorogva figyeltek minket. Mikor elengedtük egymást, akkor a fiúk (Rafi, Áron, Leon) jöttek oda megveregetni a vállam. 

Rögtön az első órán az ofő is nagyon örült, hogy meggyógyultam. A második mondata persze már az volt, hogy pótoltam-e, amiről lemaradtam. Nagyjából a többi órán is ugyanaz a párbeszéd játszódott le köztem és a tanárok közt, úgyhogy nap végére már eléggé untam. Még jó, hogy ma csak öt óránk volt.

Aztán spanyol előtt volt egy kisebb balhé. Monóval és Márkkal (elkísért) sétáltam a terem felé, mikor megjelent Beni. Arca azonnal felvidult, odajött, és megölelt. Épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit (gondolom meg akarta kérdezni hogy vagyok), mikor Márk megszólalt.

--Nincs jobb dolgod?

Olyan bunkó volt a hangja, hogy hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

--Neked meg mi bajod van, haver? --kérdezte Beni, látszólag ő is meglepődött.

--Menj a francba! Nem vagyok a haverod! --kiabálta Márk.

Nem akartam ezt tovább hallgatni, úgyhogy sarkon fordultam, és kirohantam az udvarra. Egy szál pulcsiban eléggé fáztam, de nem érdekelt. A lépcsőn állva a könnyeimmel küszködtem. Nem is tudom mi ütött Márkba! Miért viselkedett így Benivel? Ő csak érdeklődni akart, hogy vagyok. Vajon mi van vele mostanában? Lehetetlenül viselkedik! Ajjj.

Nem sokkal később Monó jött utánam, kezében a kabátommal.

--Hogy vagy csajszi? --nyújtotta oda kedvesen. --Gondolom nem akarsz megint beteg lenni.

--Nem, és köszi. --Á, de jó volt felvenni a kabátom. Huh, már nem is fáztam annyira. --El sem hiszem, hogy Márk így viselkedett --sóhajtottam.

Monó nem válaszolt, csak behúzott magával az épületbe. Azért láttam az arcán, hogy megvan a saját véleménye, de nem mondta. Mindegy, talán jobb is. Gondolom megint azzal jött volna, hogy Márk szerelmes belém. Nem tudom, igaza lehet? A szombati mozizás után is olyan fura volt, most meg ez a jelenet... (Tényleg, folytathatták mikor kirohantam?) Végül is könnyebb lenne, ha mindezt a féltékenység számlájára írnánk, de nem tudom. Még mindig nem hiszem, hogy így van. Már azt sem tudom, mit higgyek. Nem tudom, nem tudom, nem tudom!

A folyosón egyikőjüket se láttam már, biztos mentek a saját órájukra. Per pillanat nem vágytam a találkozásra, de hát ez persze elkerülhetetlen volt. A negyedik-ötödik órán (és a szünetekben is) Márk folyamatosan engem figyelt, de nem mert odajönni hozzám. Biztos azért, mert olyan szúrós tekintettel néztem. Nem voltam rá kíváncsi, ez az igazság! A viselkedése miatt haragudtam rá, és ezt ő is pontosan tudta. Majd megbocsátok neki, ha mindent elmagyaráz, és bocsánatot kér.

A suliból egyedül mentem haza, így már viszonylag hamar ihattam egy jó forró teát. Nem volt jó ötlet kabát nélkül kimenni az udvarra. Remélem nem leszek megint beteg - még az előzőből sem lábaltam ki teljesen. Csak egy órát voltam egyedül, anyáék ma hamar megjöttek. Elvileg az utazás előtt már nem is mennek dolgozni. Ennek azért örültem, mert így apa tud segíteni a tanulásban. (Ha az angolhoz nem is, a számokhoz nagyon ért.) Akkor is  együtt matekoztunk, mikor csengettek. Kicsivel később anya felkiabált, hogy Márk van itt.

Lerohantam a lépcsőn, majd felvettem a kabátom, és már kint is voltam (nem értem Márk miért nem jött be). 

--Szia --intett szomorúan. --Hallod, nagyon sajnálom. Hülyén viselkedtem --vallotta be.

--Eléggé -feleltem hűvösen.

--Tényleg bocs. Én... --túrt bele a hajába --, nem is tudom mi volt velem.

Kicsit kezdtem megenyhülni, mert láttam mennyire rosszul érzi magát.

--Jól van. Te nem ismered, de Beni a barátom. Talán nem tartod szimpatikusnak, de a kedvemért viselkedj normálisan vele, rendben?

--Igen --bólogatott. --Akkor... szent a béke? --kérdezte félve.

--Hát persze --mosolyodtam el. Nem akartam sokáig haragban lenni vele, mert mégis a barátom, de azért éreztetni akartam, hogy ez most rosszul esett.  --Amúgy miért nem jöttél be?

--Hát... anyukád nem hívott....

--Mi?! --kerekedett el a szemem. 

--Asszem nem kedvel --húzta el a száját. --De most muszáj mennem. Reggel találkozunk.

--Szia! --intettem utána.

Bent rögtön letámadtam anyát, és kérdőre vontam, hogy miért hagyta Márkot odakint ácsorogni. A kérdésre nem válaszolt rendesen, terelte a témát, úgyhogy idegesen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját.

--Mi történt? --kérdezte apa.

--Anyának mégis mi baja van Márkkal? Utálja ha átjön, most meg be sem hívta! --mutattam az idegesen ablak felé. Odakint sűrű, sötétszürke felhők takarták el az eget, a szél pedig úgy fújt, mint egyszer. --És még engem szúr le, hogy sokáig voltam kint, még újra megbetegszem! Hah!

 --Nem tudom, talán az apja miatt... --gondolkozott apa. --Azt mondta nem szimpatikus neki az a férfi.

Ezzel annyiban is hagytuk a dolgot, inkább segített befejezni a házit. Utána meg én segítettem neki pakolni a bőröndjébe.